A Poliszémia című tárlat talán leggrandiózusabb műve, a Spot. A 3×2 darabból álló műegyüttes a képi ábrázolás, a tükrözés minden talányos jellegét magába sűríti. Domború és homorú felületeinek köszönhetően a tükrözött képben a valóság torzul. Az egyes darabok additív alapszínű körlapokból állnak, melyek a falra erősítve a tükör és ezen keresztül a kép, az ábrázolás jelentésmezőit aktivizálják. A zöld, piros és kék az additív színkeverés vagy színmodell, nem festékpigmentekből álló, hanem önálló fénnyel rendelkező RGB (red, blue, green) színtér alapszínei. A monitoron látott színek tehát e három színből adódnak össze, ezért is hívják összeadó színtérnek (ellentétben a kivonó színterekkel). A Spot darabjai az installálás jellegéből fakadóan, a falra akasztott, festett fadobozok formájában a képtárgy, a táblakép jelleget erősítik, egyesítik a digitális, a high tech és absztrakt elemeket, a hagyományos táblaképformát.
Isteni tökéletességet kifejező formának tartották a kört és gömböt, ahogyan Leon Battista Alberti ezt De re aedificatoria (1443–1452) című művében leírja. Hiszen a körív minden egyes pontja ugyanolyan távolságra van a középponttól. A szabályos geometriai formák transzcendenciához, valamilyen magasabb, a fizikai valóságon túlmutató szellemi tartalomhoz való kötése a XX. század eleji avantgárd tendenciákban, leginkább a szuprematizmusban lett jellemző. A tükör, a tükröződő felület egyébként magának a képi ábrázolásnak a modellje a művészettörténetben és az önarcképeknek is szokásos eleme. A konvex tükör – például Parmigianino híres Önarckép konvex tükörben című alkotásában – az ábrázolás és a kép viszonylagosságára utal: az önarckép ugyanis reprezentáció és nem tudja, de nem is akarja visszaadni a valóságot, a másként mutatással a rejtett rétegeket szeretné feltárni. Sárréti az efféle megközelítést alkalmazza már a kortárs művészet nyelvén és aktualizálja az imént említett hagyományokat. Hasonló, de természetesen nem azonos elképzeléssel találkozunk Anish Kapoor rozsdamentes acélból készült tükörobjektjeiben, például az 1998-as Kettős tükörben (itt két homorú, kör alakú tükröződő felület helyezkedik egymással szemben a falon).
Konvex–konkáv tükröződő felületeken alapul az Ego/Mirror. a lentikuláris nyomatok (az idősebbek emlékeznek még a „kacsintós” pénztárcára) elvét alkalmazza, mely szerint a szemlélő mozgása során a kép megelevenedik, a mozgás illúzióját kelti. Az antik hatású keretbe helyezett homorú és domború tükördarabok itt azonban széttörik a látványt, a néző mozgása valóban megeleveníti a látványt, ugyanis saját mozgásának erősen módosított tükrözését látja. A képcímben jelzett „ego” rámutat az én-re, arra, amit nem választhatunk el a percepciótól, sőt, ahogyan ezt a művész hangsúlyozza, a keleti filozófiákban megjelenő ego a világ fizikai és metafizikai viszonyrendszerének, külső és belső értelmezési hálójának kiindulópontját jelenti. Egyszerűen fogalmazva: a környező világ csak az egyénen keresztül érzékelhető és így csupán annak viszonylatában létezik. Azaz: az ember látásában létezik a világ. A bejárathoz közeli falra helyezett lentikuláris táblák feliratai is attól függően változnak, hogy honnan nézzük őket.
A tárlaton szereplő munkák egy része az érzékelés alapvető jellegzetességeit és jelenünkben a digitális képek térhódításával folyamatosan átalakuló vizuális percepciót állították középpontba. Ennek talán a legegyértelműbb megjelenési formája az a fotósorozat, amely nem a római turistalátványosságokat tárta elénk, hanem azt, ahogyan azokat fotózzák. A fotók azt a viszonyt mutatták be, ami a remekművek, a Colosseum, Michelangelo Pietàja, a Capitoliumi farkas stb. és az okostelefon képernyője között feszül: olykor a mobilképre, olykor a művekre, épületekre fókuszált az alkotó, hogy „modell” és mobilfotója viszonyrendszerét láttassák. E sorozat legnyilvánvalóbban utal arra, hogy nem „közvetlenül látunk”, hanem látásunk elsődleges szűrője a gépek által generált kép.
Intellektuális művészetet folytat Sárréti Gergely, amely a képalkotás több száz éves elméleti és filozófiai problémái köré rendeződik. Munkáival kapcsolatban akaratlanul is felmerül Jean Baudrillard, a nyolcvanas években oly nagy port kavaró és a Mátrix című fantasztikus mozifilmre is hatást gyakorló szimulákrum-elmélete, mely szerint, amit valóságként érzékelünk, az tulajdonképpen nem is az. Így a művész sem a valóságot, hanem annak szimulákrumát ábrázolhatja. A kukucskálódobozok, melyekben interneten fellelt, anaglif, azaz két színt használó, 3D-érzetét keltő technikával készült erotikus képek láthatók, egyrészt a peepshow-k intim betekintést, ugyanakkor nem valóságos elérést nyújtó dobozait, másrészt a XIX. században divatos sztereofotók nézőkészülékeit idézték meg. Az illúziókeltés, a hús-vér test, a szex elérhetetlenségét elfedő kortárs jelenség: a percepció problémája itt egy társadalmi jelenséggel kerül közvetlen kapcsolatba. Az említett Peeping Tom című projekthez szorosan kapcsolódik az anaglif technikából inspirálódó Evil. A pin-up girlök fotói az eléjük helyezett transzparens kék és vörös plexilapok által módosulnak: egyrészt színbeli kísérletezést mutatnak, másfelől pedig a kitettség, a feltárás és elérés kérdéseit nyitják meg, és azt, hogy a test reprezentációjából kikerül a valódi test.
A Kitsch a tömegmédia és a reklámvilág működésmódjával foglalkozik az előzőektől eltérő formában. A matracokra helyezett, hímzett, „hangos” szívtárgyakra rá lehet hajtani a fejet – itt nem kukucskálni, hanem hallgatózni kell. A könnyen megszerezhető, populáris, ámde silány, alacsony műfajok, ponyvaregények, pornóképek a betekintés, a voyeur, a kukkoló pozíciójának megteremtésére építenek, mégis folytonos kívülrekesztést eredményeznek. Erre is utalnak Sárréti Gergely olyan művei, mint a Peeping Tom, a Kitsch és az Evil.
Az első pillantásra eltérő anyaghasználatú művek valójában igen szoros egységbe rendeződnek, még ha egyidejűleg diverzívek maradnak is: a reprezentáció és percepció kérdéskörét járják körül a vizualitás különböző eszközeivel. A műfaji és mediális sokszínűséget a megközelítésmódok különbözősége kívánja meg: így tudnak aktuálisak és kortársak lenni, igen meggyőző módon.
Szerző: Boros Lili
