Kármán vásznai, még azok is, amelyeken a videójátékok avatarjára emlékeztető, banális banán vagy jópofa anime karakterek tűnnek fel, erősen melankolikusak. Van bennük egyfajta elvágyódás ebből a valóságból, amelynek iránya vagy a múltba, vagy a digitális valóságba visz. Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyvének egyik gondolata – mely szerint „A jövő nem a lehetőségek megvalósulását jelenti, hanem a valóságos dolgok elmúlásának lehetőségét” – nagyjából leképezi, hogy a különböző idősíkokat, valóságlehetőségeket milyen nézőpontból próbálja interpretálni a művész. Az alkotót foglalkoztatja, hogy az egyén miképpen tud megbirkózni az idővel, annak múlásával és sebességével. Ahogy egy interjúban megfogalmazta: „Ez magába foglalja azt a szorongást és feloldhatatlanságot, amely a környezetünkhöz és az elmúlásunkhoz való viszonyunkat is átjárja.”
Mivel legfrissebb munkáin gyermekkorának legautentikusabb helyszínei és jelenetei elevenednek meg, ezért ezek a kompozíciók erősen nosztalgikusak is. A konkrét, idilli tájak enyhén absztrahálva szerepelnek, a természettől idegen színekben, így a látvány szürreálisnak vagy valóságon túlinak hat. A lila hegyvonulat, a narancsszínű felhők meseszerű tájra invitálnak, amelyeknek képei ugyan a valóságból erednek, az absztrahálás és a színhasználat mégis képzeletbelivé teszi a tereket. Belső, érzelmi tájak ezek, amelyek átitatódtak az alkotó személyes történeteivel. Ahogy Kármán korábbi képein is a saját múltjához való kapcsolódását tanulmányozza, úgy tulajdonképpen ezeken az új munkáin is ez történik. Hol van az elmúlt események realitása? A múltbeli élmények eltűnt, már nem létező dolgok, vagy olyanok, amelyek bennem, miattam továbbra is élnek? – teszi fel a kérdést.
Kármán a művészettörténeti hagyományt is izgalmasan használja, a régi nagy mesterek kompozícióit képes a maga személyes történeteinek szolgálatába állítani. Panic at night kompozíciója Goya Az ész álma szörnyeket szül rézkarcát parafrazeálja, teszi mindezt úgy, hogy a Goya-mű általános szimbolikáját érzelmekkel telíti, líraivá alakítja. A Leave me alone Goya-remake-je pedig az eredeti ironikus hangvételét erősíti fel. A művész nemcsak személyessé teszi ezeket a nagy klasszikusokat, hanem úgy sajátítja ki azok motívumrendszerét és formai megoldásait, hogy azok új jelentésréteggel és árnyaltsággal gazdagodnak, miközben nagyon kortárs lesz a nyelvük, ezáltal könnyen lehet hozzájuk kapcsolódni.
Bár a kompozíciók többsége érzelmileg gazdag, lírai kompozíciók, a megfogalmazás sokszor könnyít a mondanivaló súlyosságán. A firkálásra emlékeztető, laza vonalas réteg kikönnyíti a kompozíciót, miközben tovább erősíti a mű grafikai jellegét. Ez a fajta körvonalasság a képregények, animációk világát idézi, Kármán ezek közérthető, demokratikus nyelvezetét is játékba hozza, ezáltal érzékenyen egyensúlyoz komolyság és könnyedség között.
Árnyaltan billeg a művész a különböző határokon: a néző attitűdjétől függ, hogy a képek grafikai vagy festészeti karaktere, a hangvétel líraisága vagy humorossága dominál, s az is, hogy a munkák digitális vagy manuális hangsúlyai tűnnek-e erősebbnek.
A szerző esztéta.
Fotók: Gyuricza Mátyás