Hiába keresem, nem látom őt

 

Ujj Zsuzsi fotográfiáit nézve állandóan a Csókolom-dalok emblematikus sorai villódznak a fejemben, nem meglepő, hiszen nála a szövegek, a dalok és a fényképek szorosan összekapcsolódnak, hiszen egyrészt ugyanabból az erős közlési vágyból születtek, másrészt egyaránt a (női) esendőségről és kiszolgáltatottságról szólnak. Még ma is megrendítő ez a fajta kitárulkozás, az, hogy ennyire nyíltan lehet kommunikálni a személyes tartalmainkat.

  

A művész sok interjúban elmondta, hogy mind a dalok, mind a fotók megalkotása létkérdés volt számára, mert úgy érezte, senki sem érti meg őt, ha szóban mondja el, hogy mi zajlik benne, a zenével és a képpel árnyaltabban tudta artikulálni a benne dúló káoszt. „Akkoriban létkérdés volt, hogy ilyen formában kommunikálni tudjak a környezetemmel. Ha az adott nap érzéseit meg tudtam fogalmazni, akkor azt a napot túléltem. Ha nem, akkor ordítva szenvedtem.” Belül forrongó és lávaként felszínre törő érzések manifesztációi ezek a művek, legyen szó akár a dalokról, akár a fotókról. „Elemi szükségből születtek (…) másképp nem bírtam volna ki. Muszáj volt valamit csinálni.”

 

Mindenki elhagyott engem, / mer mindenkit agyongyötörtem, / mer engem senki se szeretett igazán.

 

A képek alanya az esendő, kiszolgáltatott nő, aki testét és lelkét kitárja azért, hogy szeressék. Az Esküvős sorozaton fekete-fehér temperával lemeszelve jelenik meg a menyasszony, aki mellett öltönybe öltöztetett csontvázként áll a férj. A női alak La Lloronaként értelmeződik, aki nem tudja megtartani maga mellett a férfit, aki magányos és gyászol, aki heroikus küzdelmet vív a szerelemért. Minden kattintásban elfogy, kimerül, meghal, egész lelkét kitárja a férfinak, akihez csak ezeken a képeken keresztül tud közelebb kerülni.

 

„Azt éreztem, hogy valamiféle férfiszemléletben élek, egy olyan viszonyban, ahol a nő az eleve alacsonyabb rendű. Aztán azt gondoltam, lehetnék én is domináns. Úgy láttam, hogy nem igazán ismer engem az, aki velem együtt él, és emiatt nem is tud szeretni. Valami ilyesmi oka volt annak, hogy nagyon sokféleképpen igyekeztem magam megmutatni.”

 

Olyan jó ez a szenvedés, / olyan felemelő az egész. / Olyan szörnyen érzem magam, / olyan szörnyen, szörnyen jól.

 

Bár a fotókon ábrázolt női testtapasztalat a sebezhetőségről, esendőségről, elesettségről és kiszolgáltatottságról szól, a női alak zavarba ejtő pózai vagy szuggesztív tekintete mégis valamiféle erőről tudósít. Bátorságról és merészségről: brutális vállalás ennyire nyíltan kiteríteni a bensőnket, kitárni magunkat és felhasználni a testünket, hogy üzenjünk vele.

 

Ki vagyok festve, szombat van este, / ragad a szám, és kezemről csöpög a vér

Szinte minden interjúban elmondta a művész, hogy Hajas Tibor művei vezették rá, hogy szabadon, a saját testét felhasználva artikulálhatja a benne forrongó érzelmeket. „Emlékszem, nagyon szíven ütött és mellbe vágott, amikor először láttam Hajas munkáit. (…) Nagyon merésznek találtam a képeit (…) Nem láttam ilyen fotóhasználatot, ilyen merész, bátor magatartást annak előtte. Nyugodtan mondhatom, hogy ez segített és inspirált a későbbi munkáimban, mert bátorságot adott. Vérszemet kaptam. Láttam, hogy lehet.” „Amikor Hajas Tibor munkáit megláttam, megrendült bennem valami, és meg is világosodtam. (…)

 

Nemcsak az volt bennük, hogy technikailag másképp lehet használni a fotót, hanem hogy mást is meg lehet vele mutatni, nemcsak a szomszéd ház tetejét vagy egy tehenet a réten. A saját belső dolgokat is lehet vele artikulálni.” Hajas hatását idézi a képek kíméletlensége. Sokkolóan hat a nézőre a menstruációs vér látványa, a zavarba ejtően kitárulkozó pózok, a csonkoltnak ható testrészek, a test lecsupaszított ábrázolása, a fólia használata, amiről a fojtásra, a gyilkolásra és a halálra is asszociálhatunk.

 

itt maradtam tenélküled, / úúúúúúgy vártalak, nem jöttél soha, / hiába vártalak, a szívem szétszakadt.

 

Ezek a fotók személyes üzenetek, amelyeket Ujj Zsuzsi akkori szerelmének, a Párizsba utazott Halas Istvánnak szánt. „Akkoriban éppen válófélben voltam, de együtt voltam már Halas István fotóssal. Pontosabban egy se veled, se nélküled kapcsolatban. Halas elköltözött Párizsba, akkor még azt hittem, örökre. Utána küldözgettem a fotókat, ezekkel üzentem neki. Mondhatni, odavágtam a képeket, hogy nézze meg, mit hagyott maga után. Mert egyébként nem tudtunk normálisan kommunikálni, csak a vizualitás nyelvén.” És bár az indíttatás személyes, ezek a fotók mégis általános érvényűek is, hiszen a sebezhetőség, önfeltárás és csábítás toposzain keresztül női szerep- és viselkedésmintákat, testtapasztalokat mutat fel.

 

A nagyon rossz is elmúlik, / meg a nagyon jó is elmúlik

 

Ujj Zsuzsi mindössze néhány évig, 1986 és 1991 között foglalkozott fotográfiával és mindössze öt-hat kreatív hullámból született meg ez az œuvre, amelynek utolsó darabja az 1991-es Körbe sorozat. A képek a nő bolyongását ábrázolják, aki keresi a párját és a helyét a világban. De ahogy a művész egy interjúban elmondta: „Ebben a körben a szüleim is benne vannak. Anyukám mindig azt mondta, hogy ha én így csinálok, meg úgy csinálok, és nem teszek úgy, ahogyan kéne, na, akkor földönfutó leszek.

 

Láttam magam előtt ezt az élményt, a »földön futást«, ahogy soha nem ér véget ez a kínszenvedés-cucc.” Bár itt is személyes történetből született a sorozat, mégis: mindannyiunk tapasztalatát közvetíti. Hiszen ez az utolsó széria tulajdonképpen arról szól, hogy az erősen patriarchális társadalomban a nő halvány sziluettként körbe-körbe halad, miközben azon igyekszik, hogy láthatóvá váljon, odafigyeljenek rá és elismerjék, szeressék…

 

A Sanzonok fekete-fehérben című kiállítás június 16-ig látogatható az acb Galériában (1068 Budapest, Király utca 76).