Izgalmas történelmi regény egy olyan fontos időszakról, amikor a románok éppen egész Magyarországot szerették volna kirabolni. 1919 augusztusában járunk... – Gál vilmossal beszélgettünk Antantmisszió című regényének átdolgozott, bővített kiadásáról.

A Cédrus Művészeti Alapítvány versértelmező pályázatot hirdet.

Szép ember volt az én nagyapám. Nagyon szép. Piros arca a borízű almák színét mintázta, s hófehér bajszát a sűrűn hulló, porka havak felejtették itt. Béke és boldog végtelenség áradt a lényéből.

Wolf Messing hideg és tartózkodó. Képtelen volt gazsulálni. Berija elvtárs úgy tett, mintha nem venné észre, pedig nagyon is látta.
Belekarolt. Bevezette az épületbe. Hosszú folyosóra értek, amelyet középtájt rács választott ketté. A belügyis katonák mindenütt szoborrá merevedtek, amikor meglátták rettegett főnöküket.

Ügyvédi thriller, pszichohorror és lírai önvizsgálat, szatirikus, társadalomkritikus felhanggal. Az unikornisdaráló nem ígér katarzist – csak görbe tükröt. A művészet, a jog és a belső szürreális valóság határterületeiről beszélgettünk a szerzővel, Zentai Adéllal.

A költő centenáriuma mindenekelőtt (és mindenek fölött) egyetlen kérdésre kíván választ: hol van a jelenben ez a költészet. Ám ez a kérdés azért oly különösen zord hangoltságú a mai időkben, mert mindenek elé odatolakodik egy másik kérdés: hol van ma a költészet, Van-e egyáltalán…?

„Nemegyszer történt velem, hogy már rég nyomdába kellett volna adnom a Juhász Ferenc- és a Nagy László-kéziratokat, de én titokban hazavittem őket és velük éjszakáztam” – írta Csoóri Sándor visszaemlékezve az Új Hang szerkesztőségében eltöltött éveire. Ahogyan Csoóri Sándor szerette Nagy Lászlót és persze Juhászt, az forradalmi volt.

Adhattam volna ezt a címet is: Jelöletlen utakon. Mert turistajelzés ehhez a középkori földvármaradványhoz nemes egyszerűséggel nincs. Pedig megéri megnézni! A villanypásztor ellenére is.

Ki a manó megy Calais-ba egy fagyos, tavaszi napon, ahol homokvihar fúj a tengerparton? Nos, akinek a leánya hamarosan átússza a La Manche-csatornát.

A fülke, aki valaha a szavakat itta, most némán áll, üvegszeme bepárásodva, mint egy elfelejtett öregemberé. Még mindig várja a tárcsahangot, még mindig hisz benne, hogy egyszer újra megszólal majd valaki a múltból.

Néha nehéz, reménytelen időkben egyszer csak új utak nyílnak, virág illatú vonzásokkal. Még a régi szőlőhegyen is új ösvények tárulnak fel, ellentmondva az évszázados szokásjognak is.

A közelmúltban jelent meg Benke László válogatott és új verseinek gyűjteménye Virág a roncstársadalomra címmel. Ebből az alkalomból beszélgettünk munkáslétről és gyermekkori bukolikáról, egészen a legkonkrétabb mostig.

 Amikor a barátaim, hajnali részeg órákban arról nyafognak, hogy milyen nehéz volt a gyerekkoruk, iszapos keserűséget és felhős boldogságot érzek. Vagy inkább, fordítva: felhőtlen keserűséget és iszamós boldogságot.

Mikor már nem hetykélkedhet azzal, hogy neki a háziorvos csak azért kell, hogy felküldje a felhőbe a receptet, mert előbb-utóbb valamely nevezetes betegség kárvallottja lesz, akkor becsönget az ember a körzeti rendelőbe. Teheti, mert egy évig tartó tatarozás után kinyitott végre.

Csaknem kétszáz résztvevővel zajlott megemlékezés egyik legnagyobb, már fél évszázada elhunyt modern kori költőnk szülőházánál, Iszkázon. Többek között pályatársa, Vári Fábián László méltatta, és mutatta fel helyét a kortárs emlékezetben, szellemi életünk szövetében.

Uramisten, de rég volt, már majdnem fél évszázada eljöttek a harangok érte, és ő elbotozott a földi léten túlra, a szivárvány havasára. A száz éve született költő, Nagy László, aki a létezés megmentésének legegyszerűbben legszebb metaforáját fogalmazta meg: átvitte fogában tartva a szerelmet a túlsó partra.

Kárpátalján a görögkatolikus egyház testesíti meg a Greyjoy-házat (Trónok harca vagy Tűz és jég dala, ha így jobban tetszik), legalábbis a címként szereplő jelmondatuk lehetne ugyanaz.

Hetven esztendővel ezelőtt halt meg Paul Claudel (1868–1955) – az ötvenes évek második felében, pannonhalmi diákkoromban hallottam először a nevét.