Mutogatom a családi képeket, előveszi az övéit. Dédunokák, a kislány nyolcéves, az öccse hat. Az én kis hajas babáim – mondja Marica, és szemébe visszaköltözik a gyerekkoromból ismert fény. Beszélni nem tud velük, mert egy szót sem értenek magyarul.

Azt a szirupos hülyeséget, hogy az embernek csak egy anyja van, én duplán is megcáfolhatom: először, amikor megkaptam anyát, aki volt, és másodszor, amikor elveszítettem, aki lett.

Én vagyok a gyermek, aki a szüleivel maradt. Aki a juhokkal foglalkozik napközben, este pedig a szolgák ruháját foltozza. Aki beszél a kereskedőkkel, orvosért megy, eljár minden ügyben. Én vagyok a másik gyermek, a tékozló fiú testvére.

A vonatember, csak így hívtam, mindig ugyanott ült, ugyanabban az időpontban. Ha nem volt ott, tudtam, hogy nem a jó vonatra és nem a megfelelő időpontban szálltam fel. Amikor először feltűnt, én is feltűntem neki. Próbáltam úgy tenni, mintha természetes lenne, de nem volt az.

Annak ellenére, hogy az utóbbi időben a nyelvészek a nyelvjárások megőrzésének fontosságát hangsúlyozzák, azok a kihalás szélére kerültek.

Izgalmas történelmi regény egy olyan fontos időszakról, amikor a románok éppen egész Magyarországot szerették volna kirabolni. 1919 augusztusában járunk... – Gál vilmossal beszélgettünk Antantmisszió című regényének átdolgozott, bővített kiadásáról.

A Cédrus Művészeti Alapítvány versértelmező pályázatot hirdet.

Szép ember volt az én nagyapám. Nagyon szép. Piros arca a borízű almák színét mintázta, s hófehér bajszát a sűrűn hulló, porka havak felejtették itt. Béke és boldog végtelenség áradt a lényéből.

Wolf Messing hideg és tartózkodó. Képtelen volt gazsulálni. Berija elvtárs úgy tett, mintha nem venné észre, pedig nagyon is látta.
Belekarolt. Bevezette az épületbe. Hosszú folyosóra értek, amelyet középtájt rács választott ketté. A belügyis katonák mindenütt szoborrá merevedtek, amikor meglátták rettegett főnöküket.

Ügyvédi thriller, pszichohorror és lírai önvizsgálat, szatirikus, társadalomkritikus felhanggal. Az unikornisdaráló nem ígér katarzist – csak görbe tükröt. A művészet, a jog és a belső szürreális valóság határterületeiről beszélgettünk a szerzővel, Zentai Adéllal.

A költő centenáriuma mindenekelőtt (és mindenek fölött) egyetlen kérdésre kíván választ: hol van a jelenben ez a költészet. Ám ez a kérdés azért oly különösen zord hangoltságú a mai időkben, mert mindenek elé odatolakodik egy másik kérdés: hol van ma a költészet, Van-e egyáltalán…?

„Nemegyszer történt velem, hogy már rég nyomdába kellett volna adnom a Juhász Ferenc- és a Nagy László-kéziratokat, de én titokban hazavittem őket és velük éjszakáztam” – írta Csoóri Sándor visszaemlékezve az Új Hang szerkesztőségében eltöltött éveire. Ahogyan Csoóri Sándor szerette Nagy Lászlót és persze Juhászt, az forradalmi volt.

Adhattam volna ezt a címet is: Jelöletlen utakon. Mert turistajelzés ehhez a középkori földvármaradványhoz nemes egyszerűséggel nincs. Pedig megéri megnézni! A villanypásztor ellenére is.

Ki a manó megy Calais-ba egy fagyos, tavaszi napon, ahol homokvihar fúj a tengerparton? Nos, akinek a leánya hamarosan átússza a La Manche-csatornát.

A fülke, aki valaha a szavakat itta, most némán áll, üvegszeme bepárásodva, mint egy elfelejtett öregemberé. Még mindig várja a tárcsahangot, még mindig hisz benne, hogy egyszer újra megszólal majd valaki a múltból.

Néha nehéz, reménytelen időkben egyszer csak új utak nyílnak, virág illatú vonzásokkal. Még a régi szőlőhegyen is új ösvények tárulnak fel, ellentmondva az évszázados szokásjognak is.

A közelmúltban jelent meg Benke László válogatott és új verseinek gyűjteménye Virág a roncstársadalomra címmel. Ebből az alkalomból beszélgettünk munkáslétről és gyermekkori bukolikáról, egészen a legkonkrétabb mostig.