Ha valahol, hát az eszkimók között megbizonyosodhatunk arról, hogy a jég hátán is meg lehet élni. Nemcsak a hátán, a lábán, a karján, de még a kisujján is, hiszen ott (eszkimóföldön) majd mindent jégkéreg borít. Ahová nem jut jég, kerül hó. Nincs kegyelem.

Nemrégiben jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában az a hiánypótló munka, amely Sík Sándor piarista költő színműveit gyűjtötte három kötetbe. A darabokról a szerkesztőkkel, Bozók Ferenc piarista szerzetessel és Koltai Andrással, a piarista levéltár vezetőjével beszélgettünk.

Ha advent ideje jön, szinte elkerülhetetlen, hogy szó essék a várakozásról, maga a latin eredetű kifejezés: „adventus Domini” is azt jelenti: az Úr érkezése, az Úr eljövetele. A megváltó érkezésére várni szent várakozást jelent, felkészülést az ünnepi eseményre: csodálatos és ünnepi. Engem azonban az utóbbi időben a céltalan és spontán várakozások kezdtek el érdekelni.

A „női hang” hallhatóbbá vált a kortárs irodalomban. Ez izgalmas terepe lehet annak, hogy ebből a furcsa, egyenlőségért vívott küzdelemből jól jöjjünk ki – hangoztatta Viola Szandra az Országútnak adott interjújában. A költőnő nemrég két új könyvvel, a Magyar Monszun című esszékötettel és a Két világ közt alszik című verseskötettel jelentkezett.

Történetek sora rejlik az utcasarkokon, a kirakatokban vagy a kapualjakban. Mozaikdarabkákként hullanak elénk, amikor Muszatics Péter íróval elindulunk a peremkerületekből a város középpontja felé. A Budapest most szerzője azokból a fragmentumokból építette a városról készült esszéregényét, amelyeket maga megélt, olvasott és amire a jelen helyzetképből következtetett.

A kínai regényektől sok mindent várhat az olvasó, de azt általában nem, hogy hangosan fel-felröhögjön olvasás közben. Lu Nei könyve (Az én Babilonom) azonban ilyen.

Ha aznap nem lett volna akciós a csirkefarhát, Gábor sohasem pillantja meg a világ legszebb nőjét. De a csirkefarhát miatt kitérőt kellett tennie, lekéste a nyolcvannyolcast. A megállóban álldogált, amikor egy busz oldalán, a rápingált SZÉPSÉG felirat mögött meglátta Zsuzsát.

Kakálni muszáj. Ha nem megy, baj van, mert ha nem jön ki, megmérgez. Elrohasztja a beled, leszívja az agyad. Meg kell tanulnod kilökni a salakot, ki a testből, a lélekből, az érzelmekből, a gondolatokból.

Krasznahorkai gondolkodásmódjára aligha illik a konzervatív jelző, műveinek figyelmes olvasása azonban fontos tanulságokkal szolgálhat és megtermékenyítőleg hathat a hazai konzervativizmus számára.

Ma, december 10-én veszi át Nobel-díját Krasznahorkai László Stockholmban. Szerzőnk olyan szempontból mutatja be, ahogyan mások még nem tették: Krasznahorkai és Assisi Szent Ferenc, mint két gondolkodó és író ember párhuzamait tárja fel.

Égetően perzselt a Nap. A kopár kősivatag felett pajkosan játszadozó parányi szellőcske a távolban finoman rezgő hegyek felől fújta a homokszemeket. Éppen csak annyit, hogy elfedje a nyílegyenesen tartó lábnyomot. Kő- és sziklarengeteg mindenfelé, amerre csak a szem ellát, felhőnek vagy életnek semmi nyoma.

Megnyitja az Instagramot. Konyhák fotóit dobja elé az algoritmus. Hideg fényben úszó terek, hibátlan rend, tökéletesen elhelyezett tárgyak. Éppúgy, ahogy ő tervezte néhány hónappal ezelőtt. Csak gondolnia kellett rá, megnyitott pár oldalt, és akár a palackból kiszabadított dzsinn, az algoritmus azonnal teljesítette kívánságait.

„Öregem, az lesz a legjobb, ha bedoblak a mély vízbe” – mondta az ősz, szétálló hajú szerkesztő. Szemüvege mögül úgy nézett, ahogy a karikaturisták közhelyesen rajzolják az őrült tudósokat.

Vörösmarty Mihály, irodalmunk egyik legnagyobb alakja, a Szózat írója 225 éve született. Sebők Melindának, a Vörösmarty Társaság elnökének szavaival tisztelgünk előtte, amelyek a Nemzeti Örökség Intézete által a a költő sírjánál tartott, december elsejei megemlékezésen hangzottak el.

Bertha Zoltánt, az idén hetvenéves József Attila-díjas irodalomtörténészt a szintén ez évben nyolcvanéves Magyar Írószövetség örökös tagság címmel tüntette ki. Eme két évforduló kapcsán beszélgettem vele az Írószövetséggel való kapcsolatáról és a határon túli magyar irodalomhoz kötődő testes életművéről.

Megmondani nékik az igazat, ez volna a legkényelmesebb. Azt, hogy nincs. Hogy nem. Hogy odafönt, Bécsben, a félhomályos, topolyaborítású dolgozószobákban már minden eldőlt. Nem lehet jövője a magyarnak. Bármerre lépjen, bármibe fogjon: szégyenüljön meg, bevégezetlen maradjon az egész úgy, ahogy van.

Itt, a szőlőhegyek alatt a mélyben, a pincékben forr a must, többnyire már újborrá változott. Biblikus szavakkal új bor kerül a régi tömlőkbe.

Kovászföldét a térképen ne keresd. Valójában nem egy földrajzi hely, hanem egy szimpla állapot, mint a búbánat vagy a nosztalgia.

Fellinger Károly, többek között Forbáth Imre- és Arany Opus-díjas felvidéki magyar költő versei több tucat magyar nyelvű és külföldi lapban megjelentek. Könyveinek száma a százhoz közelít. Legutóbbi, Hétpecsétes szabadulás című kötetének megjelenése okán beszélgettünk vele.