Kisgyermekként került az USA-ba, de anyanyelvét nem felejtette el, és arra törekszik, hogy gyermekei is beszéljék. Így kezdett el magyar költőket fordítani. Joe Váradi nemrégiben egy rendhagyó irodalomóra keretében nagyapja szülőfalujába, Abasárra látogatott.

Szerzőink kitüntetése nem csupán két életmű megkoronázása, hanem a kortárs magyar líra két gyökeresen eltérő, mégis tulajdonképpen egymást kiegészítő karakterének elismerése. Tóth Erzsébet halk szavú, mélyfúrású befelé figyelése és Lackfi János robbanékony, a nyelvet minden regiszterében próbára tevő vitalitása egyszerre kapott helyet a nemzeti panteonban.

József Attila-díjjal tüntették ki lapunk szerkesztőbizottságának tagját, Orosz Istvánt. Többterű művészete kapcsán óhatatlanul el kell gondolkodni a megismerés különböző formáinak közös gyökerein. Ritka pillanat a kortárs kultúrában, amikor egy alkotó ilyen természetes módon, azonos mélységgel és érvénnyel van jelen két, a felszínen talán különbözőnek ható, ám a mélyben szorosan egybefonódó univerzumban.

Iancu Laura költő, író a Magyarország Babérkoszorúja-díjat vehette át, míg Borbély László író, Domonkos László író, közíró, valamint Orosz István grafikusművész, író – aki egyben lapunk szerkesztőbizottságának is tagja – József Attila-díjban részesült.

Mécs László az 1930-as évek elején, akkor írta Vád- és védőbeszéd című versét, amikor Európa és hazánk is válságos időket élt át. Az első világháborút követően sokan menekültek el szülőföldjükről, nehezen találták a helyüket, és nagy szegénységben tengődtek.

Eredetileg a fekete macskáról akartam írni. Meg egy kicsit a boldogságról. Pontosabban arról, hogy ha fekete macskát látok, forróságot, szabadságot és boldogságot érzek. No meg azt a semmivel össze nem hasonlítható szagot.

Hordócska Sándor nagy festő volt. Már a maga korában is, de később újra felfedezték, és azóta a reneszánszról mindig az ő, Sandro Botticelli Tavasz című képe jut először az emberek eszébe.

Ami Balassinál már lehetetlen, az egy kortársnál megvalósulhat. A magyarórák klasszikus, szállóigévé vált kérdésére sorozatunkban maga az alkotó felel. Persze csak azután, hogy az olvasó is gondolt valamit, ami semmivel sem kevésbé fontos...

Múlt és jelen a Nagyvárad–Debrecen biciklivonalon: a szerző dédapja nyomdokaiba lép, pontosabban gurul, hiszen a jelen útán a múltat is járja a bicikliúton tekerve.

Egy különös olvasói levél ez a híres szerb konceptualista művész kapcsán. A befogadás és reflexió aspektusai, költeményekké válva. És ami Balassinál már lehetetlen, az egy kortársnál megvalósulhat. A magyarórák klasszikus, szállóigévé vált kérdésére sorozatunkban maga az alkotó felel. Persze csak azután, hogy az olvasó is gondolt valamit, ami semmivel sem kevésbé fontos...

Február utolsó napján, abban a csalóka, mégis reménykeltő napfényben, amely már a tavasz ígéretét hordozza, különös ünnepre gyűltek össze a kortárs irodalom képviselői a budapesti BAB Galériában.

Régi Kolozsvár, de sokan emlékeznek még azokra az időkre. Itt, a legvidámabb barakkban persze el sem tudtuk képzelni, milyen volt a Conducator uralma alatti Erdély. Mára pedig már történelem.

Egy igazi értelmiségi. A kultúra, a szépjóság elkötelezettje, aki hisz abban, hogy végül az ember jobbik fele határozza meg az életet. És ezt a jobbik részt, az ember reményét és hitét keresi és tárja mások elé az irodalomtörténész. A művészet – vallja Róna Judit – élni segíti az embert.

Róza, az óvoda középső, lila csoportjából hazafelé tartva arra lett figyelmes, hogy a meredek utcák végén gúlában állnak a fenyőfák. Róza családjában rend van a fejekben. A karácsonyfát és az ajándékokat a Jézuska hozza, szentestén a csengettyű hangjára lépnek a szobába a gyerekek, szól a Mennyből az angyal, a mennyezetig érő karácsonyfa tele díszekkel, szaloncukorral, ragyognak az égők és a gyertyák.

Az alkotóház nem wellness, hanem komfortzónából való kilépés – mondja Ajlik Csenge költő, aki a Bükkalján lévő erdei otthonában fogadná az idei évtől a fiatal alkotókat. A természet közelségét napról napra megtapasztaló, kutyájával élő elsőkötetes szerző továbbra is alkot, a csendes, fényszennyezés nélküli környezetből merítve ihletet.

No sport – mondta egyszer egy miniszterelnök, meg kellett volna fogadni a tanácsát. Nem tettem, de a sztori jóval régebben kezdődött. Például, hogy vannak jó történetek is. Jómagam sem körmölhetném ezeket a sorokat a Honvéd kórház kardiológusai nélkül.

A Continental Szálló felől időnként visszhangzott a sorozatlövések üteme. A falakban megült a félelem, és minden dördülés után mintha közelebb húzódott volna az ég. Az orosz páncélosok lánctalpai alatt remegett a város, mint egy beteg állat, amely még nem tudja, túléli-e az éjszakát.

Gyönyörű tavaszi időnk van. Ó, Aida, te vagy a világ legszebb, legcsodálatosabb nője, olyan szép vagy, mint Moszkva tavasszal! Olyan szép vagy, mint a virágba borult Kaukázus, sőt, te magad vagy a virágba borult Kaukázus! Olyan szép vagy, mint ez az egész, teremtett világ – suttogta csillogó szemekkel Wolf Messing, és magához húzta feleségét.

Paládi Zsolt maga sem gondolta, hogy néhány antibiotikumtablettával ő fogja megmenteni Hunyadi Jánost, a nándorfehérvári hőst 1456-ban, és ezzel Magyarországot legalább ezer évre európai nagyhatalommá teszi. Nem lesz többé az István, a királyban elhangzott „Mohácsnál győzni fogunk… nagyhatalom századokon át” csupán holmi rockoperás nóta, illúzió. Egy másik valóságban minden megtörténhet.

A vacsora nagyszerűen sikerült, az étel finom volt, a bor tüzes, a férje elbűvölő. Klára mégis egyre jobban szorongott. Az éjszaka lezárását is tökéletesre szerette volna, olyan vad, szenvedélyes szeretkezést, mint annak idején, de az utóbbi években a tűz kialudt, és néha olyan sokáig kellett szítani a parazsat, hogy inkább el is ment a kedve az egésztől.

Kiss Benedek betegségek hosszú sorát követően, élete 83. évében, január 2-án fejezte be földi pályafutását. Költészete a legnagyobbakéhoz mérhető, átfogja a kor személyes és történelmi valóságának szinte minden lehetséges témáját.

Ami Balassinál már lehetetlen, az egy kortársnál megvalósulhat. A magyarórák klasszikus, szállóigévé vált kérdésére sorozatunkban maga az alkotó felel. Persze csak azután, hogy az olvasó is gondolt valamit, ami semmivel sem kevésbé fontos...