A Damjanich utca mikrovilágát is feldúlták a XX. század kataklizmái, ám a Horthy-naccságának csúfolt nagymama, a zöldséges Epstein bácsi és a regnumi atyák szelleme legyőzte a csillagos házak, a deportálás és az elvtársi betelepítés sötét árnyait.

Sokunk életének része a balatoni ingázás, az autópályán való ide-oda száguldozás vagy éppen döcögés, a hétvégék unott rutinja; pedig a Dunántúl ennél sokkal többet kínál, csak el kell hagyni a járt utat. Autópálya helyett mehetünk országúton is…

Huszonkét éve annak, hogy a Fertő-tó környéke határon innen és túl felkerült az UNESCO világörökségi listájára a kultúrtájak közé. Rangját természeti értéke, épített öröksége és kapcsolatuk, évszázadok során kialakult harmonikus egységük adja.

Power of Possibilities a címe az első Inota Fesztivál inspirációs fórumának, amelyen a hőerőmű gyárkomplexumhoz hasonló használaton kívüli gyárterületek funkcióváltó lehetőségeiről szólnak majd a beszélgetések, előadások augusztus 31-én, Inotán.

Az ünnepelt szoprán nem titkolta az építész előtt, határozott ízlésétől, elképzelésétől minden idegen, ami modern. S leendő villájukhoz férje már meg is vásárolta bontásból a tetőcserepet, az ellipszis vonalú csigalépcsőt, az intarziás parkettát…

Az emberben különféle képek, képzetek élnek a városról. Már a gyermekben formálódik, elsősorban a szülővárossal, a gyermekkori lakóhellyel, aztán az ifjúkori és felnőtt élettérrel, az utazásokkal. Alakítják az olvasmányok, a filmek és mások beszámolói is.

Ez itt a Rába völgye, szokta mondogatni az apám, amikor még együtt kerekeztünk le a folyóhoz. És körbemutatott, valahogy úgy, mint aki büszke arra, hogy itt élhet, hogy ez lehet az otthona.

Minden valamirevaló természeti csodához fűződik egy legenda: sárkányok, óriások, tündérek öröme, bánata vagy harca formázta a tájat olyanra, amilyennek látjuk. Ezúttal egy kacsa nyomába eredünk, amely feltárta hazánk egyik legszebb geológiai értékét.

Rokka, zsombor, lábaspajta – a vashosszúfalui tájházban jártam, ahol nemcsak „látványosságot” kaptam, hanem érvényes, működő, kortárs filozófiáját is az értéktartó vidéki életnek.

Az emberben mélyen kísért egy sejtelmes vágy, hogy élete legfontosabb eseményét újraélje, újra eljátssza, mint egy színdarabját a lét színházának. Raymond Roussel ikonikus regényében, a Locus Solusban ezzel a gondolattal játszik el.

A Balaton irtózik attól, ha át akarjuk formálni, ha nem óhajtjuk tudomásul venni az ő természetét. Talpra kellene állítanunk a világot, amit mi magunk állítottunk fejtetőre. Hol véletlenül, hol tudatosan. Mert úgy gondoltuk, hogy mi az urai vagyunk ennek a világnak.

A természet pazar bőkezűsége és a tájat formáló szorgos emberi igyekezet különleges szépségekkel ajándékozza meg a Balaton-vidék vándorait. Itt tényleg minden kő, minden útszéli kereszt mesél, szépet, s komorabbat, ahogy a magyar sors megadja.

„A szerelemnek múlnia kell” – idézi kesernyésen Zorán nótáját a Balaton szerelmese az egykorvolt ifjúság szépségeire emlékezve, melyeknek helyét gondtalanul szemetelő-piknikező turisták, bicsnek, plázsnak, portnak csúfolt strandok vették át.

A XX. század elején számos újsághír, leírás szólt viharba keveredett hajósokról, vitorlásokról, a balatoni viharjelző rendszer bevezetése azonban 1934-ig váratott magára. A két háború közti időszak hozta meg az áttörést: Trianont követően, az Adria elvesztésével a tó szerepe felértékelődött.

Vajon létezik-e Antoni Gaudí Barcelonáján kívül város, ahol egy építész markánsan meghatározta a hely arculatát? Igen. Vicenza karakterét Andrea Palladio XVI. századi remekei adják, s gondolhatunk Victor Horta brüsszeli jelenlétére.

A Civitas Invicta megtisztelő címet 2011-ben adományozta az Országgyűlés Szigetvárnak. A Leghősiesebb város – legalábbis a köztudat nagyvonalú fordítása szerint. Valójában a Legyőzhetetlen város. Ám ez történelmileg nem egészen állja meg a helyét.

Több mint nyolcvan esztendeje élem életemet – részben vagy egészben – zsennyei szülőházamban, amit nagyanyám hadiözvegyként épített közel száz éve, élvezem a fél méter vastag vert falak „légkondicionálását” télen, nyáron, élem történeti és privát időmet.

Az állam szerepe elengedhetetlen és megkerülhetetlen a műemlékvédelemben, de szükség van magánkezdeményezésekre, civil szervezetekre is. 1985-ben alakult meg az azóta nagyra nőtt Deutsche Stiftung Denkmalschutz (DSD), a Német Műemlékvédelmi Alapítvány.

Elhanyagolt kert, hámló vakolatú, berendezésétől megfosztott épület – ezt látta nagykárolyi Károlyi László gróf, amikor ötven év után átlépte gyermekévei otthonának kapuját. Álma az volt, hogy a kastély és a park újra olyan lesz, ahogyan az emlékezetében élt.

Emblematikus, védett műemlékünk a zsámbéki premontrei romtemplom, újjáépítése időről időre fölmerül. Idén áprilisban a település önkormányzata kiírta a Zsámbéki Öregtemplom és környezetének megújítására, azaz rekonstrukciójára szánt pályázatot.

Az állampolgárok többsége tisztában van vele, hogy az éghajlatváltozás a jövőjüket fenyegeti, de a megoldást másoktól várják. A politikát választási szempontok, a multinacionális tőkét a profit mozgatja, s nem érdekeltek a globális környezeti előírások betartásában.

1961 szeptemberében költöztünk – édesanyánk és a négy testvér – a Várhegy oldalába, a Toldy Ferenc utcába. A ház egyforma távolságra állt a Batthyány tértől és a Széll Kálmán (akkor Moszkva) tértől, a Kaleftől, egy kör mentén templomok vették körül.

A nádasdladányi Nádasdy-kastély építtetőjének dédunokája, a család férfiágon utolsó leszármazottja, amikor az 1980-as évek legvégén megtudta, hogy a kastélyt, amelytől az államosításkor fosztották meg a családot, az állam eladná, felkerekedett Kanadából.