Akkoriban ez nem nagyon érdekelt, inkább vetettem volna bele magam a vízbe. Később figyeltem csak oda a részletekre. Mondjuk arra, hogy olyan feliratot a térképen, hogy Rába völgye, hiába is keresnék.

Igaz, nem is szembetűnően nagy terület ez, a jelenlegi osztrák–magyar határtól indul, és a folyásirány szerinti bal oldalon, Kemestaródfa után, a Pinkával már vége is van. 1945-ben erre kezdődött valahol a Birodalmi Védőállás, amelyet az erdő alján, a völgy északi oldalának többi falujával együtt a gasztonyiak is ástak, másképp nem tehettek. Ez a leginkább csak lövészárkokból és tankfedezékekből álló rendszer aztán,

hála Istennek, nem lett véres harcok színtere.

Az oroszok fürge T-34-eseikkel egyszerűen végigrobogtak a német mérnökök által még 1938-ban megtervezett és a környék lakosságával együtt kivitelezett 8-as főúton, és hamarosan ott álltak a stájer Graz előtt.

De térjünk csak vissza a Rábához és annak völgyéhez, amelynek déli határán az Őrség erdős fennsíkja kezdődik. Itt húzódtak a folyó mellett az 1183-ban, III. Béla királyunk által alapított szentgotthárdi ciszterci apátság hatalmas erdőségei. És a kezelésükre hivatott majorok, majd az ezekből kialakuló falvak, mint Rábagyarmat, aztán Csörötnek és Magyarlak is. Az akkoriban ritkán lakott vidékre tehát a Trois Fontaines-ből érkező

szerzetesek hoztak civilizációt, igazi életet.

Előtte különféle eredetű őrállók, határőrzők éltek erre, akiket még az első Árpádok telepítettek le, hogy hírt adjanak a németek földje felől gyakran fenyegető veszedelemről, no és a kisebb, fosztogatni, rabolni érkező hadakkal maguk is felvegyék a küzdelmet.

A folyónak errefelé még mindig szokatlanul nagy az esése

 

Így nézhetett hát ki a völgy két oldala, miközben a Rába, ki tudja, merre kódorgott benne. Meg kell jegyeznem, nem volt ám ez amolyan lassú, szemlélődő, mélázó séta, hiszen az 1200 méterrel a tenger szintje felett eredő folyónak errefelé még mindig szokatlanul nagy az esése. Bizony, a kilométerenként majdnem egy métert egyetlen más, megmaradt magyarországi komolyabb folyó sem tudja produkálni. Megmutatkozik ez amúgy a Rába képén, küllemén is, mert

egymást érik a „letörések”, csurgók a vízitúrázók és a szarvasok, őzek legnagyobb örömére.

A kenuzók, kajakozók ilyen helyeken bemutathatják tudásukat, a vadak pedig az úszást megspórolva, szügyig érő vízben gázolhatnak át a túlpartra. Igaz, meglehetősen erős sodrásban.

Keményebb teleken az őrségi nagy erdőségek szarvascsordái is megjönnek a völgy őszibúzavetéseire, volt olyan, hogy vagy százötven állatot, bikát, tehenet számoltam meg távcső segítségével. Őzek meg télen-nyáron vannak a völgyben, nem is nagyon zavartatják magukat, csak arra vigyáznak, hogy a közeledő embertől távol, valamely szántó vagy vetés közepén elérhetetlenek legyenek. A szarvasok csak szeptemberben szaporodnak meg. A bőgés idején el-elcsámborognak egészen a Rábától másfél kilométerre lévő Gasztonyig, ott kergetik a szerelmet, a teheneket, no meg a konkurens bikákat.

... ki tudja, merre kódorgott

 

Az is biztos, hogy a történelem folyamán vadban mindig bővelkedett ez a terület.

Jól éltek hát a hajdani, kollektív nemességgel bíró őrök, de a ciszterciek jobbágyai is, itt mindig kerülhetett vadhús az asztalra.

Talán ezért is van erre az orvvadászatnak, a „rabsickodásnak” olyan nagy hagyománya. Különösen a völgy felső végénél, az őrségi oldalon van még mindig állítólag sok eldugott, most már hangtompítóval is felszerelt puska. A vadhús mellett ezer évvel ezelőtt jócskán került az asztalra hal is. A Rába és annak holtágai egészen az utóbbi időkig tele voltak hallal. Ha aztán a holtágból valahogy kifogytak a pikkelyesek, hát rendszeresen jött a laposabb részeket elöntő árvíz. S az ár visszahúzódása után mindig maradtak hátra halak is a vízimadarak és az itt élő emberek nagy örömére.

A jelen állás szerint a Rába a vitatott eredetű nép, a vendek lakta Alsórönöknél éri el az országot, és még száznyolcvannyolc kilométeren át kanyarog benne, mielőtt Győrött, a Püspökvár alatt eléri a Mosoni-Dunát. (Győri diákként de sokszor is sóhajtoztam kora ősszel itt, a parton, azon szomorkodván, hogy mindjárt vége a kimenőnek, mehetek az estig tartó, szigorú stúdiumra. Miközben otthon a barátaim, ha úgy tartja kedvük, horgászó készségeikkel épp a folyó felé robognak mindenféle csörgő-zörgő bicajokkal.)

A kereskedelmi hajózás megszűnt a Rábán

 

A hárommillió éves Rába írott története a római időkre nyúlik vissza, amikor a Sárvártól (latinul Bassiana) lelassuló, már elég mély vizet az akkori emberek hajózásra is használták.

Sárvárnál volt a borostyánút egyik ágának átkelője, amelyet őrtoronnyal is védtek.

Az innen induló, azért vélhetően lapos fenekű dereglyék pedig egészen Arrabonáig, tehát Győrig szállították az iparcikkeket, a kereskedelmi céllal termelt élelmiszert.

Aztán a jól szervezett rómaiakat (Pannónia provincia lakosságának jelentős részét a leszerelt, birtokhoz jutott, fegyelemhez szokott légiósok adták) csak legyőzték a Dunán végül átkelő barbárok. Így a kereskedelmi hajózás is megszűnt a Rábán, talán nem is fordult elő többé, hogy a folyó rendszeresen árukkal megrakott hajókat hordozott volna. Történelmi szerephez a török időkben, Kanizsa 1600-as elfoglalása után jutott megint a Rába. Amikor

a Zalával együtt az újonnan kialakított végvári vonal támasza, a hódoltság határa lett.

Átkelőit vagy hídjait Rumnál és Hídvégnél is megerődítették, mint ahogyan várat emeltek a körmendi és a csákányi gázlóknál is.

Kellettek is ezek az erősségek, mert a Csákánnyal szembeni Iváncon nemsokára már a török ült. A rabló, fosztogató akindzsik, könnyűlovasok ellen pedig eleink a „bevágásokat” alkalmazták. Egy-egy erre alkalmas részen tömegével döntötték be a parti öreg fűzfákat, s ezzel felduzzasztották a vizet. A nagy fákra épített magasleseken, „górékon” pedig figyelők ültek, akik – ha kellett – riasztották a falu népét és a környék katonaságát. Talán ezért is hívják, pontosabban hívták a falu strandját adó, mára már megszűnt helyet a gasztonyiak Góri-öntésnek.

Hogy aztán helyükön maradtak-e ezek a figyelők, mikor a jobb parton, Körmendtől Szentgotthárd felé tartva, 1664 júliusának legvégén Köprülü Ahmed nagyvezír és Izmai budai pasa százezres serege elvonult erre, azt nem lehet tudni. Az viszont biztos, hogy

a törökök a ciszterciek gotthárdi, már romos apátsága alatt, a hirtelen megáradó folyó miatt is, rettenetes vereséget szenvedtek

a Raimondo Montecuccoli gróf által vezetett, jóval kisebb keresztény erőktől. Húszezer levágott, vízbe fúlt törökről is beszélnek a szakemberek, s ezek közül sokan bizony ott úsztak lefelé augusztus elseje után holtan, a megduzzadt Rábán. Talán Gasztonyig is elért belőlük néhány, a maradék sereg pedig a környéket még akkurátusabban elpusztítva

visszafordult, soha nem jutott el Bécs alá, a császárvárosiak nagy szerencséjére.

A kuruc időkben is volt még vagy két szentgotthárdi csata, a folyóhoz közel. Az elsőben, 1704 júliusának első napjaiban Károlyi Sándor virgonc lovassága verte meg a grazi várnagyot, Rudolf von Rabattát, aztán 1705 decemberében Vak Bottyán víg kurucai páholták el itt alaposan az elbizakodott Hannibal Heister generálist. A kurucok, a vezérlő fejedelem csillagának leáldoztával békésebb idők jöttek, csak a második világháború végén verte fel újra fegyverzaj a völgyet. Közben az addig mindenfelé tekergő Rába már jó ideje az Őrség északi határát adva, a völgy déli szélén kanyargott, épített és pusztított. És most már úgy tűnik, ott is fog maradni, amíg csak emberek élnek erre.