Részint a faluval, részint magamban, írok abban a közegben, amely voltaképpen írásra késztetett – protestánsként is a cicellei templom középkori, sőt barokk igézetében, a mulandóság kevély ráncaival homlokomon: ragaszkodó, ám zabolátlan emlékezetem súlya alatt; folyvást neveket idézve:

dűlőkét, emberekét, kutyákét, lovakét, tehenekét, őseimét silabizálva a temetőben, megnevezési kényszerem erdőket, fákat (az „ezeréves” mindenekelőtt), madarakat (tudod, mi a babuta? – kérdezte kilencvenéves filozófus barátom, amikor utoljára hazalátogatott Amerikából; persze, hogy tudtam), virágokat, gazokat, lepkéket, bogarakat és fölséges gombákat kápráznak sóvár szemem elé, jelképet, metaforát, ritmust, rímet bennük találok, ekként – ahogy írtam – dallá növi magát a dallam.

Belesimul a harang szavába, a Sorok patak csörgedezésébe, a Rába csobogásába, őnök, domolykók, marinák, csukák, harcsák, paducok siklásába, visszaverődnek a Bezerédj-kastély százados falairól, a templom megújuló századairól, a réten áthúzó őszi darvak krúgatásából, és rámborul a Perszeidák augusztusi villanásaiban a mindenség irdatlanja, ha tetszik, szentsége, aminek szövedéke mindig fölfeslik valahol, földeríti profán létemet, szelídíti vadságomat, elrendezi kusza álmaimat, esetleg hitelesíti ábrándjaimat, fölmagasztal magához, és áldásából irodalom lesz, netán bölcselet, vagy az, amit annak hiszek: foszlánynak a törvény szövedékéből.

Fábián László szülőháza Zsennyében.  Fotó: Szuchy Gabriella

Nos, az irodalom (a művészet?), ha nem is mítosz, valahogy mindig a mítoszok felé fordul (Pál apostol receptje szerint gondolva), én pedig itt, éppen itt akadtam bele – kellő időben – a számomra vonzó, beszédes mítoszokba (nem föltétlen témáimról beszélek, ámbár pontosan tudom, megvannak a filozofálás üdvös helyei), általuk vagyok – miként másutt megvallottam – szerelemmel bekerítve, öleléssel bilincselve.
 
Hogy úgy mondjam, általában és országosan elégedetlen vagyok a közterek, utcák elnevezésével, fantáziátlannak, olykor egyenesen megtévesztőnek találom őket; félreértés ne essék, nem azokkal van többnyire bajom, akik nevét kölcsönveszik a települések, Kossuth és Rákóczi és Petőfi utcák, terek bizonygatják, hogy a hon nem feledi nagyszerű tetteiket, de talán ők is jobban járnának, ha nem az ügyetlen mechanizmus próbálná őrizni, működtetni emléküket; ráadásul itt maradtak a közelebbi múlt már-már komikus emlékei; Úttörő utca, Béke út, Szabadság tér silány közhelyei.

Holott minden faluban akadnának odaillőbb, szebb, netán izgalmasabb dűlőnevek, onnan elszármazott jelentős, az emlékezésre ugyancsak méltó emberek – a derekas lokálpatriotizmus jegyében, őrizhetnének felejtésbe hulló magyar szavakat akár – mondjuk – korántsem csupán az ottani lakosságnak, de egész nyelvi kultúránknak – gyerekkorom falujának disznólegelőjét – a Sorok és a Rába találkozója mentén – Korongónak nevezték.

Amikor nyakunkba szakadt a diktatúra, sietve Szabadság tér lett a neve (naná, a kastélykertet is beleértve – az osztályharc jegyében), még a csöndes blaszfémiát sem érezték ki belőle, hogy tudniillik megkaptuk magunknak a röfögő háziállatok szabadságát (mi pedig egyetlen pillanatra sem hittük, hogy Velekey bácsi, a kanász valaha is kiejtette volna száján ezt a szemtelen „disznóságot”), ám aligha maradnak meg az újabb generációban a használatból kiszoruló Bürközd-gyepű, Ferke megjelölések egyes rétszakaszokra, ahogyan a számomra gazdag képiséget hordozó dűlőnév: az Ördögábécé sem; megingathatatlanul hiszem, ha sikerül átörökítenünk nyelvünk egy-egy csodáját, az van olyan nemzeti tudat-
ápolás, akárha százszor táblákra festenénk valamelyik hősünk nevét (nem mellesleg a címben szereplő Cicelle a templom védőszentjének, Szent Cecíliának – martyr et virgo – a népies formája, a nevet átvitték a temetőre szintén, az egyik hozzá közel eső dűlőutat Miseútnak mondtuk egykor; a templomot Dorfmeisterék festették ki, ahogy számos dunántúli vagy éppen burgenlandi társát, az oltár fölötti képen a kegyúri Bezerédj-kastély mellett a XVIII. századi falu képe csakúgy megjelenik, tréfásan azt szoktam mondani: az alakokon máig fölismerem, melyik családból valók; a latin igefoszlányok betűzése pedig ugyanolyan izgalmas élménye volt a hajdani kisdiáknak, mint az öspörös úr gyatra latinja, vagy a harmóniumzengés a karzatról).

A Szent Cecília-templom freskója Dorfmeister kezenyomát őrzi.  Fotó: Szuchy Gabriella

Egyelőre a falubeliek még ismerik az arborétum jellegű kastélyparkhoz tartozó egy-két hektáros tölgyes nevét, a Borjúskert borjúk híján is az maradt, miképpen néhány sírt őrző családi temetője a kastélybelieknek; itt nyugszik nagy műveltségű költő elődöm, az Angliában nevelkedett, és huszonkét évesen az első világháborúban hősi halált halt Békássy Ferenc, emlékezünk rá minden augusztusban a Cicelle-napokon; fájdalom: nincs róla utca elnevezve, ahogyan barátjáról, a kastélyban megforduló John Maynard Keynesről (a Világbank alapítójáról) vagy a többször idelátogató Deák Ferencről, gróf Ambrózy-Migazzi Istvánról, a jeles dendrológusról sem;

Arborétumnak beillő parkban áll a Bezerédj-kastély

Úgy tetszik, az értékek fölismerésének szüksége van bizonyos távlatra, noha a térbeli távlat föltehetően roncsolja az idő távlatát, amit közönségesen hálának szoktunk emlegetni – a XIX. században (Bezerédj Elek jóvoltából) angolos külsőt öltött kastély 1949 óta alkotóház (itt egyszerűen művésztelep), szombathelyi festők mentették meg a téeszesítés pusztításától, hamarosan pedig részévé vált az országos alkotóházprogramnak; ragaszkodva föntebbi rögeszmémhez, említhetek valahai vendégeket, akik szívesen keresték föl fölhőtlen nyugalmát (és a mindig kifogástalan ellátást):

Csók István, Hermann Lipót, Domanovszky Endre, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Szász Endre az első generációból, a későbbiekből is pusztán találomra: Keserü Ilona, Lux Antal, Szabados Árpád, Banga Ferenc, Schmal Károly; többeket meg olyannyira megfogott a hely szelleme, hogy itt vettek házat, itt építkeztek: Kiss Sándor és Lessenyei Márta, Kis-Kovács Gyula, Scholz Erik, Blaskó János, Polgár Csaba vállalták a falu életét – igen, valóban hiszem, a hely szelleme – mondanám: metafizikai tény, túl a mítoszon, hogy a mottót fölfejtsem – működik, érzem önmagamon, tapasztalom barátaimban; noha kétségtelenül mitikus érzelmek fonódtak az „ezeréves tölgy” köré, sőt, lombjukkal ráterültek a falu történettudatára.

Nem csoda hát, hogy a „tanító úr” (az én iskolakezdésemkor még sem nem elvtárs, sem nem bácsi!) minden évben ehhez a mitikus fához kirándultatta az egész osztatlan iskolát annak ellenére, hogy legtöbbünk már járt a közelében (én anyámmal tavaszonta kucsmagombát – errefelé, tévesen, szömörcsögnek emlegették – gyűjteni, többségünk ellenben ősszel – zsírosgubát szedni, amivel a novemberi búcsúra méltányos zsebpénzt szerezhettünk), igazi mérete azonban akkor vált világossá számunkra, amikor vezetőnk a teljes kirándulócsoportot beterelte maga előtt odújába, majd kijövet körülöleltette velük törzsét. Mindez objektíve innen volt a mítoszon, valójában azonban mégis monumentalitását nyomatékosította – (no meg valami olyasféle érzést, ami akkor megfoghatatlanul bujkálhatott bennünk, és amit ma talán nosztalgiaként elemeznénk magunkban, egyúttal kései rezignációnk határozott forrásaként). A druidák fái, régebbről a zsidók terebinjei lehettek a természetnek ilyen önmagukon messze túlra mutató objektumai, a különféle panteizmusok lenyűgöző jelképei, amiket ha nem értettünk, hát éreztünk, és ez a tudat, ez az érzés máig munkál bennünk, láttukra megérint bennünket az önkéntelen tisztelet a szentség megnyilatkozása fölismerésén konkrétságában, még ha nagyot fordult is a világ ikonocitása, valljuk meg: a természet üzeneteinek rovására; értsd: hovatovább elveszítjük a fenségeshez a nyelvet; márpedig a természetből – úgy tetszik – elsőül fenségessége érinti meg az embert, rendje és nagyszerűsége, miképpen a magunk hozzájárulását adott környezetünkhöz ugyancsak hozzá méricskéljük: a legridegebb, legfanatikusabb városlakó is vissza-visszafordul a felejtésből eredetéhez – mértéket, színt, energiát és igazolást keresendő röpke létéhez, amely korántsem mindig távlatos érdekeit vetíti elé, önzése, kapzsisága már-már romokba döntheti/dönti éltető környezetét.

Készséggel elismerem, egy ilyesféle kis faluban kisebb léptékű a létezés, mint az urbánus világban, ám – tetszik/nem tetszik – kisebb az ökológiai lábnyom: tapintatosabban, mértékletesebben, visszafogottabban gázolunk át éltető elemeinken (vizek, szántók, erdők stb.), hamarabb hátrahőköl a felelőtlen gőg,

az őszi réteken – rendre átéltem – valahogy megragad a kikericsek, a „tintaceruzázott” pereszketönkök, bókoló ördögszemek finom-lila gyásza (most mérget hajt a rét – jelenti be a poéta), az elmúlás mindegyre bizakodó révülete, ami – persze – nem több, mint az ismétlődés reménye: esztendő múltán megint piroslik majd a rét közepén az elárvult galagonya, a cserjés szélén hamvaskéken várják a kökényszemek, hogy megcsípje őket a fagy, a „boszorkánykörök” újból önzetlenül kínálják az apró szegfűgombákat – piacolóknak, ínyenceknek egyaránt, sőt, a vadsóskát, kakukkfüvet – a kaszálások megújuló primőrjét.

A Cicellei temető közepén pedig büszke tartással sárgáll a középkori templom, mindmáig három falu közös kegyhelye, mi több, pár esztendeje reflektorok fényét veri vissza a csöndes éjszakákba...

Nyitókép: Az „ezeréves tölgy” 2006-ig élt a Rába holtágánál. Fotó: Fábián László archívumából

 

Cicelle Aranyháromszög

Vas megyében a Rum–Zsennye–Rábatöttös aranyháromszögben letelepedett művészek elképzelése nyomán, a három falu szellemi életének újrateremtői augusztus első hétvégéjén huszonkettedik alkalommal rendezik meg a Cicelle Aranyháromszög Kulturális Napokat.

Az augusztus negyedikén kezdődő és hatodikáig tartó művészeti eseményen idén is megemlékeznek a zsennyei Békássy-kastély szülöttéről, a huszonkét évesen, az első világháborúban hősi halált halt Békássy Ferenc költőről.

A táj, a Sennyey–Bezerédj–Békássy-kastély, a Szent Cecília-templom – a köznyelvben Cicelle – és az „ezeréves tölgy” által inspirált képzőművészeti alkotásaikat, irodalmi műveiket mutatják be a környék, s egyúttal lehetőséget adva a helyi művészeti csoportok szereplésének is. A művészeti napok keretében Rumban Pintér Gyula festőművész tárlatát Szigeti István zeneszerző nyitja meg, Rábaatöttösön látható Borbély László festőművész Rábatöttöstől az óceánig című kiállítása.  A Szent Cecília-templomban Várföldi Anna (hegedű) és ifj. Borbély László (zongora) ad koncertet, amelyen Bach, Schubert, Liszt, Rachmaninov, Csajkovszkij, Pugnani-Kreisler, Bartók, Messiaen művei hangzanak el.

Minden évben hangsúlyos eleme a kulturális napok programjának az alkotóházként működő Békássy-kastélyban rendezett „mini szimpóziuma”. A Határátlépések – Irodalom és képzőművészet II. című tanácskozáson Gál József Mozaikok a szombathelyi képzőművészeti kultúra kezdeteiről címmel tart előadást, Tóth Csaba a Zsennyei Művésztelep születéséről szól, Fábián László Föstött világ címmel a Zsennyében szerzett képzőművészeti élményekre emlékezik. Vendégségben Zsennyén. Alkotók és alkotások (Banga Ferenc, Majthényi Károly, Tamkó Sirató Károly) címet adta mondandójának Sipos Lajos, Gráfik Imre zsennyi emléktöredékeket idéz fel, Láng Gusztáv versről és képről beszél.