Ki a régit emlegeti, fusson ki a fél szeme, aki pedig elfelejti, annak mind a kettő

(orosz közmondás)

A világ filmművészetének egyik legmeghatározóbb alakja több alkotásával filmtörténetet írt, életművének sokoldalúsága egyedülálló – e gondolattal ítélték a Berlinale döntnökei az olasz gyökerű rendezőnek, Martin Scorsesének az idei Arany Medve-életműdíjat.

Életének nyolcvankilencedik évében elhunyt Kévés György Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A XX. század második felének egyik legfontosabb építőművészére egy, az Országút magazin decemberi számában megjelent korábbi írásunkkal emlékezünk.

Szerencsére a magyar fotográfiának – akárcsak a képzőművészetnek, irodalomnak, zenének – megvan a maga bensőségesnek tetsző otthona, hiteles helye. Hitelessé pedig elsősorban olyan fontos és jelentős kiállítások teszik, mint Féner Tamásé volt ezen a kora őszön.

Több mint nyolcvan esztendeje élem életemet – részben vagy egészben – zsennyei szülőházamban, amit nagyanyám hadiözvegyként épített közel száz éve, élvezem a fél méter vastag vert falak „légkondicionálását” télen, nyáron, élem történeti és privát időmet.

Ezt a nagybőgőt és a hangszer gazdáját jó pár évtizede ismerem; néha eltűnt a szemem (fülem?) elől, ám rendre ráleltem. Most itt van ebben a festőműteremben, ugyanis éppen itt akad dolga: nevezetesen egy kiállítás-megnyitóra készül a festővel.

Igric, jokulátor, skald, bárd, asug, ásik: mind-mind lényegében hasonlót jelöl: zenészt, énekest, szórakoztatót, akiknek társadalmi státusa ugyan változott a történelem során, foglalatosságuk viszont megmaradt az eredeti jelentés körében.

Szimpla gonoszkodásképpen kezdhetnénk azzal, hogy a nagy költő sejtése a magasságosok véleménye felől, lám, most beigazolódott: az istenek rémítő módra szeretik; bizony nyilvánvalóvá vált A helység kalapácsa friss televíziós filmváltozatából.

Ritkán beszélünk róla, bár a művészettörténet – főleg Keserü Katalin és mások jóvoltából – elvégezte a tárgyat illető kötelező föladatát, lényegében számba vette a magyar festőművészet megalapozásában lenyűgöző szerepet játszó Orlai Petrics Soma (emlékezzünk rá nevének legegyszerűbb formájával!) színes életművét, fölmérte jelentőségét, megbecsülte értékét.

Szemadám György festőművész emblematikus festménye saját házának halljában hosszú oszlopon függ, mintegy annak méretével vetekszik. A kékeszöld levegőégen talán berepülő fácán lebeg – elhagyóban a képteret. Mögötte, alatta lombok, csaknem abban a kék-zöld színtónusban, mint a repülés közege.

Valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján történt. Egyik megyei székhelyen járva szembe találtam magam a zsinagóga épületével. Kérdeztem kalauzomtól, a tanácselnöktől, mi a jelenlegi funkciója. Göngyölegraktár – volt a válasz.

Egyre kevesebben vagyunk, akik átéltük, s már képesek voltunk fölmérni 1956 jelentőségét, nevezetesen, hogy egy kis ország meg tudta rázkódtatni – szovjetunióstól – az egész kommunista blokkot. A világ haladó egyharmadát, ahogy az öntelt szlogen hangzott.