Agyafúrt trükkel kerülte meg az örök fiatalság iránti fölösleges és reménytelen nosztalgiát: a kilencvenéves Lux Antal a frissességre hagyatkozik, ami nemcsak valószerűbb, életkortól független, de bizonyíthatóan – bizonyítja folytonosan – sokkal produktívabb: mindegyre alkotásra ösztönzi, és a művek sora igazolja az alkotói gondolkodás eleven gazdagságát, invenciózusságát, eleganciáját.

Boldogtalan idők boldog ifjaként – micsoda naivitás! – hittem, a politikai rendszerek nem örök érvényűek, ami történetileg talán bizonyított, ám hittem azt is, azért vagyunk, hogy fordítsunk rajtuk. A közösség javára, ha már egyszer ezt sulykolják a lózungok.

Természetesen az ember a természet szerinti lehetetlent úgyszólván képes erkölcsi romlottságával rombolni. Hát még az eleve, eszmei rendszerük lényege szerint erkölcsileg züllött rendszerek, amilyenek a huszadik században többször kísértettek honunkban.

„Az érdekel, a leghagyományos eszközökkel képes vagyok-e létrehozni érvényesnek tekinthető látványt, amely megtévesztően hasonlít egy generált képi felületre, hogy jelezzem, az alkotásban az elképzelés a döntő” – mondja kiállítása indítékáról Féner Tamás.

Az ember könyveket böngész, ha teheti, turkál köztük; néha azon kapom magam, olyanokba olvasok bele, majd utána olvasom el, amelyekről azt hittem, talán nem érdekelnek. A minap kezembe került egy könyv, A kard regénye, a fegyver monográfiája.

Logikai úton létrehozott „konkrét” formák megalkotása síkban és térben – a geometria törvényszerűségeinek figyelembevételével – hozzá még a színes fény varázslata – mintegy javaslatképpen az elvontabb, korszerűbb, de érzékelhető világélményhez.

A klasszika modernitása vagy a modern klasszikája – elméletben és gyakorlatban egy szellemileg szuverén (nemzetközi) kiállítássorozat koncepciójában, valamint egy budapesti kisgalériában – némi konstruktív képzelőerővel.

Nincsen abban semmi különös, semmi meglepő, hogy a Zsennyével (első említése 1237-ben Sennye) kapcsolatos hírekre mindig fölfülelek; falumról van szó, benne az éppen százéves, vert falú házzal, amelyben születtem, amelyet fönntartok, máig látogatok.

Megnéztem egy érdekes filmet. Televízió mutatta be, remélhetőleg moziba is kerül. Első pillantásra – sőt, a címből következtetve: 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója – dokumentumfilmnek tetszenék, ám a szereplőválogatás dokumentációja azt sugallja: játékfilm készül megtörtént eset alapján.

Él egy nemzetközi jelentőségű képzőművész viszonylagos visszavonultsággal Dunaföldváron, jóllehet, aki kicsit is ismeri a kortárs magyar művészetet, tisztában van jelentőségével. Visszavonultságát mindössze szenvedélyes munkaszeretete indokolja.

A történelem a múltbeli események összessége – tartja az értelmezés, nagyjából egyetérthetünk vele. Múltként érzékeljük, mivel egymásra rakódó események sora – a befejezettség érzetét sugallva. Kényesebb a folytatás: az emberiség múltjának tudományos ismerete.

A világ filmművészetének egyik legmeghatározóbb alakja több alkotásával filmtörténetet írt, életművének sokoldalúsága egyedülálló – e gondolattal ítélték a Berlinale döntnökei az olasz gyökerű rendezőnek, Martin Scorsesének az idei Arany Medve-életműdíjat.