Első gondolat ilyenkor persze a szerény vagy éppen nagyképű összevetés a saját ismerettel; nekem azonban gyarló ismereteim vannak a témában, hát azokkal szembesítem a vaskos munkát. Emlékezetemből fölbukkan Attilánál az Isten kardja, hallottam Szent Istvánéról, bele-beleakadtam – főleg filmekben – az Excaliburba, és valahonnét fölsejlik (irodalmi élmény) vagy inkább fölködlik az óangol Beowulf Hruntingja mint kicsiny közelítő a témához. És amin váltig csodálkozom: az utánam érkező korosztályok gyerekként kardoznak, mi még a fakardokkal vívtunk. Igazuk lehet, a sok-sok kalandfilmmintában inkább kardoznak, semmint vívnak.

Csekély fegyverismeretem példái ott vannak – ha nem is minden esetben illusztrálva (noha gazdag képanyagot találok) – a könyvben; aztán rádöbbenek, hogyan várhatom a hullámos mintájú / ősi kardot, kemény pengét, hiszen az odalett Beowulf víz alatti verekedésében a szörnyű boszorkánnyal, és csak a boszorkányodúban talált hatalmas „őskarddal” győzedelmeskedhetett a hős. El kell töprengenem, fogadkozom, utánajárok, az óangol eposz vajon már a vaskorban keletkezett-e, vagy még bronzkardról, -kardokról lenne szó, mert az óriás őskard, aminek már a kézbe fogása is szinte emberfeletti, inkább az acél felé hajlik (sőt, a Hrunting „kemény pengéje” is akár). Elakadok, mi van, ha a szerző, Kovács Olivér éppen azt a pillanatot akarta jelezni, amikor a hatékonyabb, erősebb acél kiszorítja a puhább, noha ridegebb bronzot? És nem szabad megfeledkeznem róla: csodás fegyverekről van szó, azok rendkívüli hősökhöz illenek.

Ezek a hősök emberfölötti küzdelmet vállalnak – a Gonosz emberfölötti erőivel. Beowulf északi svéd földről megsegíteni érkezett a dán királyt, hogy megvédje népét a mocsári emberevő szörnytől, bejelentkezik a kíméletlen harcra: én Hruntinggal fogok / hírnevet kivívni, vagy halál ragad el.

Grendel chtonikus (földerejű) szörnyeteg, elkülönülten él az emberi társadalomtól, betöréseivel, gyilkolásaival (itt már nincs szokásban az ember-
evés) megsérti a vadság és civilizáció határát: mearcstapa – ’határjáró’ bélyegzi meg a szöveg: büntetést érdemel. Őt kard nélkül, puszta kézzel legyőzi Beowulf: letépi a karját, és ellenfele visszamenekül a mocsárba, anyja védelmébe. Tehát a hős rendkívüli fizikai erővel bír, egyébként neve – amely annyit tesz: ’méhfarkas’, vagyis medve – sejteti.

Beowulf harca a sárkánnyal.
J.R.Skelton gyermekkönyv-illusztrációja (1908)

 

A szörnyek emberi tulajdonságaiból arra következtethetünk, az emberben diadalmaskodó Gonosz metaforái, ahogyan metafora a hős neve (az izlandi sagák kenningnek nevezik ezeket az állandósult hasonlatokat). A mitikus Gonosz a vizet is uralja: Grendel anyja vízi boszorkány, hozzá alá kell merülnie a földi hősnek: ki kell állnia a megpróbáltatást ellenfele közegében. Mint már utaltam rá, a medveerejű hős rátalál a boszorkánybarlangban az őskardra, összekaszabolja vele a banyát, Grendelnek levágja a fejét, így tér vissza a határsértőktől a királyi ivócsarnokba, ahol ünnepeltetheti magát. Tulajdonképpen kultúrhérosz: igazságot szolgáltat az emberi társadalomnak: kegyetlenül megbosszulja a törvénysértést. (Nem mellesleg a boszorkány és fia – levezethetően – Káin-ivadék; ahogyan mindannyian azok vagyunk, még ha váltig ismétlődik is a fölosztás áldozatra és vétkesre.)

Bosszú a mocsári szörnyetegeken, a Kalev fiak bosszúja Pohjola banyáján, bosszú a kutyafejűeken, ugyanis azok mind-mind „jelzettek”. A Gonoszságnak az eposzokban szemmel látható jegyei vannak. Nem róluk keletkezett a közmondás: alamuszi macska nagyot ugrik. A hőskölteményekben, regékben az ellenfeleknek méltóknak, összemérhetőknek kell lenniük egymáshoz. Azt hiszem, a kard ilyesminek a jelképe lehet.

Ám nem árt, ha a Jó oldalt képviselő hősnek istentől eredeztethető kardja van. Legalább az eposzban győzzön a jó, az erkölcs, a törvény, a közérdek. Ha már a valóság nem kényeztet vele.

Könnyű a filmeseknek. Az ő hőseik általában szépek, erősek, rettenthetetlenek, ráadásul eszesek; győzelemre ítéltettek. A népi hősök jobbára fifikások, tudják, a csalafintaság mindent pótol, akár az ördögöt is rászedhetik. Ha azonban csodaszerszámok birtokába juthatnak (hétmérföldes csizma, láthatatlansági köpönyeg), nem utasítják vissza. Különösen a táltos paripát. Egy amerikai film Beowulfot lóhátra emeli, páros nyílpuskákkal látja el, amiket tölteni sem kell, csak lőni velük. Legyőzhetetlen. Mi több, fegyverével együtt (figyelem: nem kard!) eleve győztessé módosul a szöveg szerint halálra is kész Beowulf – úgy tetszik – elavultan mitikus figurája. Mert az eredeti hős továbbra abban a közegben otthonos, amelyik érdekében kockáztat. Nincsenek teológiai vonásai, cselekedete nem deus ex machina; egyszerűbben szólva: van benne rizikó. Az igazságnak ugyanis jobbára meghökkentő a rizikófaktora.

Borges egy párbajnovellájában a pusztai csikósok (gaucsók) kés a késsel szemben férfias romantikáján „nosztalgiázik”. Beowulf a hasonlóan korrekt kardra építene, ha bízhatna ellenfelei nemességében. Annyit mindenesetre tud: a kard, ha tisztesen bánnak vele, összenő forgatójával. Amikor esztendők múltán Beowulf már öreg király északi hazájában, sárkány támad népére. Bosszút akar állni, ugyanis meglopták. Az őskard annak idején porrá hullott a boszorkányvértől; királyi kardjával ront az ellenre, nagy erővel sújt a fenevadra, de koponyáján eltörik a penge: Beowulf pallosa hitvány volt a harcban, / a szürke, agg acél. A sárkány halálosan megsebzi a vén hőst, aki azonban tőrével és végső erejével megöli ellenségét, majd maga is meghal.

A kard regénye.
Kovács Olivér könyve a Martin Opitz Kiadó gondozásában jelent meg

 

Ágaskodhat a kérdés, hogyan lehetett ilyen hitvány az „agg kard”, miért ez a sorsa a hősnek. Ne feledjük, Beowulfnak nem az ereje fogyott el, hanem az igazsága. A sárkány a tolvajlást akarta megbosszulni. Az eposzi törvény szerint le kell a hősnek győznie (hiszen az emberi nem ellensége), de erkölcsi fölénye nincs, bele kell halnia. Az eposz konzekvens. Szürke, agg acél – így a fordítás a kardról. Sajnos nem tudok óangolul (szöveg sincs előttem, hogy legalább kiszótározhatnám), a fordításra hagyatkozom. Kettős jelentése lehet az acél jelzőinek: egyfelől a használatonkívüliségére utalnak, másfelől azt sugallják, hogy Beowulf uralkodásának elmúlt fél századában tovább tökéletesedett a kardmívesség; akár élesebb, erősebb kardja lehetne.

Azonban – ismétlem – valódi ereje az igazságnak van.

Itt el kell mesélnem, hogy egy szocreálos szovjet drámaíró milyen „fényes” metaforát látott a kardban. Körülbelül idézem: a párt kardja a Cseka (a KGB elődje), a kard éle Dzerzsinszkij, a szerv főnöke. Illett a bolsevista „kenningek” közé. Vajon akkor kinek a kezében lehetett a Jó kardja? (Manapság éppen visszaállítják a véreskezű lengyel szobrát Moszkvában.)

A hőseposz szerint túl súlyos volt keze sújtása az öreg Beowulfnak, azaz már nem voltak egyek a karddal. Nemcsak igazságtalanul fordult erőszakhoz, de túlságosan súlyosan ítélt. Ha a Kalevala Väinämöinenéhez viszonyítom, aki ellenfelét csodás zeneszerszámával, a kantelével döngöli földbe – dalversenyükön.

Természetesen a világ összes klasszikus hőséneke nemzete szuverén világának építését, védelmét regéli a törvénytelen határátlépőkkel, mearcstapákkal szemben.

Könnyű belátnunk A kard regénye komoly tudományos háttérrel fölvértezett szerzőjének, Kovács Olivérnek vélekedését: korántsem haszontalan elmesélni a kard és forgatója valódi történetét, amely legalább olyan érdekes és fordulatos, mint a kitalált univerzumok, és ráadásul igaz is.

Nyitókép: Szarmata harcosok a Traianus-oszlop (Kr.u.112-113) reliefjén