Ezúttal azonban arra gondoltak, miért ne fordíthatnák aktivitásukat a magyar művészeti élet érdeklődési körei felé, miért ne tágíthatnák határainkon átívelő kezdeményezések irányába. Miért ne kapcsolnák be Dunaharasztit, ezt a dinamikusan fejlődő Duna-parti települést egyetemesebb kulturális mozgásokba, ha elképzelésük tárgyi, szellemi föltételei adottak.
Ismételjük: két aktív, elég jól ismert alkotóról van szó, ami azt a józan föltevést támogatja, hogy hívó szavukra készséges válaszokat kapnak abból a közegből, amelyből választani óhajtanak szervezendő alkotótáboruk föltöltésére. A Part művésztelep tehát első pillanattól ausztriai, németországi művészeken kívül számolt határon túli magyar vagy éppen szász alkotókkal, hiszen az úgyszólván kétnyelvű közeg kínálja a kommunikáció biztonságát.
Természetesen, még inkább közös nyelvet nyújthat a szakmabelieknek a képzőművészet, noha föl kell készülni – a „tájszólásokra” (hogy a metafora mellett maradjunk) – jelesül az esetleg jócskán különböző szemlélet- és alkotómódok távolságára. A szervezők elgondolásában ezek a különbözőségek jámbor óhajként eleve szerepeltek, szerepelnek továbbra is; tulajdonképpen nem áll szándékukban stílusirányzatokat, tematikákat preferálni, működjék csak a tábor korlátozások nélkül – szabad szellemben; az képes megmozgatni a gondolkodás gazdag szféráit, az lehet a kibontakoztatója a tábor létét igazoló fajsúlyos eszmecseréknek. Legyenek ugyanis egymással netán szöges ellentétben álló elképzelések, nagyon eredményes beszélgetéseket, vitákat intonálhatnak. Ilyen művésztelepen elkerülhetetlenül létrejönnek érdekes szembesülések, amelyek értelmes észrevételekkel, gyakran kifejezett és jóindulatú segítséget jelentenek. Mivel pedig mindegyik művésztelep, ezúttal a tizenegyedik is katalógussal dokumentált kiállítással zárul, alaposan tájékozódhat az érdeklődő közönség, s toborozhat újabb kíváncsi szemeket.
Az a fajta állami mecenatúra, amely négy évtizeden át a szocreálban szerette volna homogenizálni a művészeket, művészeteket, a rendszerváltozással szinte teljesen megszűnt. Az űr, amit maga után hagyott, meglehetősen lassan töltődik föl; az új mecenatúra, amennyiben valóban kialakul, semmiképpen sem válik monolittá, mivel jobbára civil alapon szerveződik, noha anyagi eszközei általában és egyelőre szerényebbeknek látszanak. A leendő vagy már próbálkozó vállalkozóknak gondosan kell használniuk a rendelkezésükre álló eszközöket, kellő érzékenységgel kell eldönteniük, mivel járulhatnak hozzá képviseletük érvényes és értékes kibontakoztatásához, milyen értékekkel a magyar kultúrához. Dunaharaszti érzékelhetően visszatérülő befektetést tesz a művésztelep realizálásával, fönntartásával a város képzőművészeti kultúrája érdekében. Az alkotók helyben maradt alkotásaikkal sokszínű, értékekben gazdag közösségi gyűjteményt alapoznak meg. Másfelől – és már erre is vannak példák – fölkeltik vagy éppen aktivizálják lehetséges magángyűjtők figyelmét, ami az alkotók számára ugyancsak közvetlen haszonnal jár. A színes arculat – föltehetőleg – a legszerencsésebb ösztönzés lehet, követendő például szolgálhat útkereső mecénások tájékozódásában.
Abban pedig – a jövő felé tekintgetve – igencsak bőséges lehetőségek rejlenek, ha aktív, együttműködő kapcsolatok, esetleg cserék alakulnak ki működő művésztelepek között – nemcsak határokon belül –, legalább olyan intenzitással, amilyen Dunaharaszti és Csíkszereda között kipróbáltan működik
Képek a művészek engedélyével.
