A „nem kellene” etikai imperatívusza föl sem sejlett a legutóbbi kísértésben: a bolsevizmusban, amely lerombolandónak ítélte a polgári erkölcsöt, és hogy jócskán tett érte, azt végigkövethetjük alábbi történetünkben, ám az építő, a békés emberi természet végtére is ellehetetlenítette.

­Kis falu a nyugati határszélen, a szentgotthárdi járásban. Szalagtelepülés a 8-as főút mellett, de a falu fölötti dombokon is vannak házak. (1336-ból már írásos dokumentáció említi.) Alsórönök vasútállomással – a Szombathely–Szentgotthárd vonalon. A lakosság lélekszáma nem éri el az ötszáz főt. 1787-ben többen lakták, mint manapság, 1890-ben pedig csaknem ezren. A népesség alakulása közvetlenül összefügg (ahogyan még sok egyéb) az ötvenes évekbeli határsáv-státussal, csupán külön belügyminisztériumi engedéllyel lehetett belépni, a legszigorúbb rendelkezések akadályozták a szabad mozgást.

A Vasi dombság része; legmagasabb pontján található, a magyar–osztrák határvonalon a hányatott sorsú Szent Imre-templom.

Elhelyezkedése még a Szent István-i rendeletet tükrözi a templomépítési kötelezettségről. Nem a faluban épült, hogy könnyebben elérhető legyen más települések számára is. Ráadásul ebben a térségben a lakosság összetétele színes: német, szlovén, vend nyelv egyáltalán nem szokatlan az itteni füleknek.

Építészeti stílusok magával ragadó kavalkádja a Szent Imre-templom Rönökön

 

Ez a többnyelvűség sem vált bizonyos határszélek javára az ötvenes években; a szovjet nyomásra mind elszigeteltebb vidékek határozott ellenségképet rajzoltak a politikailag és fizikailag egyaránt röghöz kötött magyar állampolgárok elé: kapitalista szörnyetegek fenyegették „szocialista vívmányainkat” a titóista Jugoszlávia, s még inkább Ausztria felől. Aki annak idején efféle vidékeken élt, az megtapasztalhatta a védelem következményeit – akár a határsávhoz közelítve. A Budapest–Szombathely vasúton már Celldömölknél határvédelmi ávósok kezdték zaklatni az utasokat, jóllehet Szombathely nem volt határsávban.

Ebből már viszonylag könnyű elképzelni a rönöki Szent Imre-templom sorsát. Ötven méterre a határvonaltól többé nem határsáv, hanem egyenesen a határ.

Ráadásul a „klerikális reakció” fészke a harcos ateista berendezkedés szemében, a bolsevik norma különleges „éberségét” mindez hogyan is kerülhette volna el.

Ne szaladjunk azonban ennyire előre. A templom 1902 és 1904 között épült a Magyar Királyi Vallásalap költségére. Helyén a XIX. század végéig állt egy román kori templom, azonban a századvégre – súlyos szélvihar után – helyreállíthatatlan romhalmazzá vált; lebontották. (Korábban reformátusoké, majd evangélikusoké volt, ám visszakerült a római katolikus egyház birtokába.) Forgalmas búcsújáró helyként is sokan ismerték. Hogy aktív, vallásukat gyakorló hívek lakták környékét, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy határozott kérésükre az új század kezdetével nyomban megindult az új templom tervezése, majd gyors fölépítése korábbi helyén. 1902. november 9., vasárnap, a kedvező időjárás alkalmat adott az alapkőletétel szertartásához és a hozzá kapcsolódó szabadtéri miséhez, amelyhez az alkalmi oltárt a lebontott helyén építették meg. Az ünnepséget Baumgarten Ferenc kerületi esperes szervezte és irányította, aki maga is eljárt a templomépítés érdekében; beszédében megköszönte Széll Kálmán miniszterelnök támogatását. Az építési szerződés Baumgarten Sándor okleveles építész tervét fogadta el, kivitelezőnek pedig Lang József szentgotthárdi építőmestert választották. A kőfaragómunkákat olasz mesterek jegyzik, három harangját Novotny Antal temesvári öntőműhelyében készítették. Az építkezés százezer koronába került.

Impozánsak a templom méretei: hossza harmincöt méter, szélessége tizenöt, magassága tizenhét, tornyán a kereszt harmincöt méter magas. Fölszentelésének ideje: 1904 pünkösdje.

Magyarországon hagyta a templomot 1920. június 4-én a trianoni békeszerződés újrarajzolt határvonala.

A templombelső a szentély felé
 
 
Azonban a határ átjárható maradt: Ausztriából, Inzenhofból (Borosgödör) a hívők ugyanúgy visszajártak Bartl József plébános miséire, mint Rábafüzesről, Jakabházáról, Sándorhegyről vagy Rönökről, mert a templom ugyan Isten dicsőségére épült, azonban az emberek békességére is. A békét Trianonban – úgy tetszik – a háborúskodás fönntartására hamisították, hogy mennyire, azt a rönöki Szent Imre-templom története mesélheti. A szovjet blokkban pedig lankadatlan békeharc dúlt. 1951. december 9-én Rönök akkori plébánosa, Kőmíves János a letartóztatás elől Ausztriába menekült. Jó ideje közvetlenül az életét fenyegették az egyháza elleni atrocitások. Menekülése után a hatóságok bezáratták a templomot; az épületen eladdig sem kívülről, sem belülről rongálás nem esett. Az új politikai berendezkedésnek mindössze húsz esztendőre volt szüksége, hogy a templomot úgyszólván rombolják, és 1971-ben valóban született is lebontására határozat, viszont egyetlen vállalat sem akart részt venni a gyalázatos akcióban. A határsáv szinte minden mozgást lehetetlenné tett a bezárás után azon a területen. Ennek ellenére a templomot teljesen kifosztották, használható anyagát alapjaiig széthordták. Történt annak ellenére, hogy a határőrség megfigyelőpontként használta tornyát; alkalmasint árnyékszéknek belterét, ha nem éppen műszaki anyagokat tároltak (botlóaknákat, elektromos védőzárakat) a műszaki határzárhoz. Nemcsak földig kívánták rombolni, de földig gyalázták a népek békességének szentelt helyét. Így képzelték a békeharcot.

Mentsétek meg a Szent Imre-templomot! jelszóval 1986-ban Burgenlandban mozgalom indult a határ menti épület megmentésére.

A fölhíváshoz – természetesen – magyar hívők is csatlakoztak. Mindkét oldalon buzdították a hatóságokat, lépjenek föl az ügy érdekében. 1988-ban megszűnt a műszaki határzár; 1990-ben megállapodás született a két állam és egyházaik között az újjáépítésre, ami még az év szeptemberében el is kezdődött. Tornyára a keresztet II. János Pál szentelte meg magyarországi látogatása (1991) alkalmával. Az ünnepi misét Konkoly József szombathelyi és Stefán László eisenstadti megyéspüspök celebrálta – mintegy ezer hívő előtt.

A vasfüggöny emlékmű betontömbjei, az üveglap mögé rejtett harapófogóval és szögesdrótdarabbal a hajdani határzárra emlékeznek-emlékeztetnek

 

Aki ma fölkeresi a templomot, fenséges, csaknem teljesen helyreállított (belső terében még akad tennivaló) formájában találja – lenyűgöző természeti békességben; általában nyitott kapuval, szombaton misével. Különös ez a fenségesség: az ember már-már katedrálisnak érzi. Korántsem pusztán méretei, hanem építészeti megoldásai, berendezése miatt is. Tervezője, Baumgarten Sándor (1864–1928) nem akármilyen karriert futott be: mintegy háromszáz épületet jegyez Magyarországon.

Szenvedélyes szecesszióját Rönökön merész eklektikával fogja össze, nem riadva vissza távoli korok formaelemeinek újraértelmezésétől, teszem azt egy fiatoronytól a nagy torony déli hónaljában, a színes üvegablakok geometrizáló motívumaitól, a karzat már-már art brut megoldásától, hogy méltó helyre ültesse az orgonát.

Más épületei is arról tanúskodnak, hogy fölkészült magabiztossággal közlekedett a történelmi stílusok között (épített határozottan barokk karakterű épületet, ami talán arra utalhat, hogy menekülni kívánt a lapidáris gondolkodástól a fantázia szabadságába), láttuk: letette névjegyét – föltehetőleg Lechner Ödön hatására – a közkedvelt magyar stílusban is. Az épület tömeghatását pedig a katedrálishatás rímelteti a természetes környezet méltóságával. Szemmel láthatóan ráérzett a táj emelkedett hangulatára, amelyben akár a szertelenségek is megengedettek; hozzá igazította épületét. Ettől érezzük lefegyverzően tájba illőnek. Úgy tetszik, az esztelen, a fékevesztett rombolás, a gyűlölet merénylete inkább megerősítette az emberi összefogást, semmint elpusztította volna, de még csak „határt” sem tudott szabni neki: a Szent Imre-templom él.  

Százhúsz esztendővel az eredeti fölszentelés után… 

           

Nyitókép: A Szent Imre-templom belseje a kapu felé nézve
A szerző felvételei