Valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján történt. Egyik megyei székhelyen járva szembe találtam magam a zsinagóga épületével. Kérdeztem kalauzomtól, a tanácselnöktől, mi a jelenlegi funkciója. Göngyölegraktár – volt a válasz.

Egyre kevesebben vagyunk, akik átéltük, s már képesek voltunk fölmérni 1956 jelentőségét, nevezetesen, hogy egy kis ország meg tudta rázkódtatni – szovjetunióstól – az egész kommunista blokkot. A világ haladó egyharmadát, ahogy az öntelt szlogen hangzott.

Hárman szálltunk föl a brassói gyorsvonatra, hosszú, egész éjszakai utazás állt előttünk Csíkszeredáig, célállomásunkig. Fábián Zoltán és Jancsik Károly képzőművész és jómagam részint egy képzőművészeti könyvsorozat bemutatójára mentünk.

Richard Strauss művészete megosztja a zeneértő, zenerajongó közönséget, de még a szakmát is. Apja, a ragyogó kürtművész nemes egyszerűséggel (na, és nem túl pontosan) úgy fogalmazott, olyan, mintha cserebogarak futkároznának az ő nadrágjában.

Bevezető gondolatok az idén 125 éve született Veres Péterről, egyik legjelentősebb népi írónkról rendezett kerekasztal-beszélgetéshez, akinek munkássága megkerülhetetlen, hatása pedig máig érezhető.

Pontos időben érkezett, vendéglátója nyitott ajtót, alacsony, szemüveges férfi, látszatra amolyan kishivatalnok, amilyen a sztereotípiák kiadatlan képeskönyvéből ismert, a szűkszavú bemutatkozások után szelíden terelgette dolgozószobája felé.

„Lebegni jó,
ölelni jobb volt,
de el már
borom sem érem.
Hologram vagyok
a hold homlokán
egy virtuál’
hóesésben.”