Érvelni sem volna túlságosan nehéz a sejtelem igazoltsága mellett: látszólag ugyanis a blaszfémia vádja merülhet föl első gondolatra. Ennek két mozzanat mindenképpen ellentmond: nem lehet bizonyosságunk afelől, vajon a költő születésének kétszázadik évfordulóján pusztán a kegyes citátumok unalma nem minősül-e emléke, szellemi hagyatéka álságos (csak az etikett kötelezvénye) és cinikus gesztusnak. Másfelől, és konkrétabban: vajon egy már invokációjából kihallhatóan maró gúnyra hagyatkozó vígeposz bármilyen alkotói megközelítése nem hordozza-e magában a tiszteletlenség érzetét azokban, akik a klasszikusokat stabil klasszikus állapotukba óhajtják merevíteni, arra nem is gondolván, hogy esetleg majd két évszázad múltán is eleven üzenettel rendelkeznek. Mondjuk hát ki kertelés nélkül, hogy
ez az üzenet a bugrisság korokat átívelő grandiózus kisszerűsége. Ugyanis lényege nem a korban ismerhető föl, hanem a mindenkori tömeglélek valóságában. Ebből – természetesen – nem következik, hogy egy XIX. századi magyar komédiát XIX. századi amerikai mesevilág dramaturgiai patentjai közé kellene föltétlenül beilleszteni.
Ám, ha beilleszthető, ha bírja szerves iróniával (szervességen értve a szellemi megfelelést), miért ne lehetne próbálkozni vele. Annál is inkább, mivel ez a filmes dramaturgia, formanyelv valamikor fölöttébb népszerű, tehát ismert volt – mondhatni: egészen a bárgyúságig. Hogy ez ma is így lenne, lehetnének kétségek; ma a klasszikus westernek akciói meglehetősen szerényeknek tetszhetnek a jelen akciófilmjeinek készletéhez képest. Mármint főleg tömegességükben; a vadnyugati filmek legjava tisztában volt vele, hogy a kevesebb – több. (A kései westernek túlzsúfolt cselekményessége voltaképpen a műfaj leszállóágát, kimerülését példázza, illetőleg az új normák megfelelési kényszerét.)
Abban egyébként megengedéseim ellenére sem vagyok biztos, hogy a jubileumi Petőfi-westernnek egyúttal föltétlenül a klasszikus vadnyugati filmek paródiáját is szolgáltatnia kell.
Nem nehéz érteni a Volt egyszer egy vadnyugat szájharmonika-szólójának beidézését, amit nyomban ironizál az eredeti invokáció, amely a tragikust nyomban komikumba oldja. Az Easy rider motorbiciklije a sivár földúton már ügyetlenebb „stílbravúr”, majd a mécslángos útterelés jancsós áthallása erőltetettebb kibeszélés a paródia disszonanciájából. Értem, hogyne érteném, a maga módján a vígeposz eleve paródia, méghozzá éppen egy tekintélyes műfaj paródiája: a pitiáner indokolatlan fölmagasztalása nagyszerűvé. Ezt az alapföladatot azonban Petőfi tökéletesen exponálja, majd meg is oldja. Igen ám, de hogyan? A maga eszközeivel, a szóval, a szóképek kiforgatásával, túlhabosításával, az eposzi állandó jelzők visszájukra fordításával, karikírozásával. Persze az alkotók nagyon jól érzékelik, hogy az eredeti mű már a leírásban (környezet, figurák stb.) tökéletesen „hozza” az epikus kellékek nagyszerűségének ellentettjét, csak éppen a szó, de még a szókép (a metafora) sem valóságos kép, sokkal inkább absztrakció.
Szemérmetes Erzsók asszony – Györgyi Anna
A film – természeténél fogva – az absztrakciók konkrétabb ekvivalenciáit keresi, ami egyáltalán nem egyszerű föladat. Egy elliptikus kifejezés képi megfeleltetése már-már megoldhatatlan (filmhez nem illeszthető) talány; az a könnyed irónia, ami Petőfi szövegében derűforrás – Környékezve csalántól / S a növények több ily ritka nemétől – aligha kínálkozik egyenes fordításban. Erre – úgy látszik – hamar ráébredtek az alkotók, nem kísértették a lehetetlent. Ugyanis kezükben volt a megoldás lehetősége: birtokolták az eredeti szöveget. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen szerencsés ötlet a narratív ragaszkodás az eredetihez – korántsem pusztán a történet elbeszélésében, de a költő-narrátor megtartásával (egy korábbi változatban a lantos), aki részint elemzi, minősíti az eseményeket, részint pedig továbblendíti a lustálkodó cselekményt. Úgy gondolom, a film érdeme, hogy következetesen, idegen szövegek betoldása nélkül képes végigvinni az eseményeket, fönntartani az eposzi hangulatot – mármint a paródia szintjén. Ez a módja egyébként az eposzi jelzők következetes használatának: vitéz Csepü Palkó vagy az amazontermészetű Márta asszony jellemének karikírozásához csakúgy ez az út, mint szemérmetes Erzsók vagy a fondor lelkületű egyházfi emblematikus jelenlétéhez. Mindez pedig azt bizonyítja, a film készítőinek kezében volt egy áttetszőbb megoldás lehetősége, amit következetesen végigvihettek volna.
A csábítás azonban a paródia kiterjesztése iránt igencsak erősnek bizonyult.
Kiváltképpen, hogy a mai nézői preferenciák (elemi igény a sűrű cselekményesség iránt – nem riadva az egyébként ez esetben talán elfogadhatóbb képtelenségektől sem) elvárják a szórakoztatás első számú követelményének, az unaloműzésnek meghatározó jelenlétét. Petőfi igencsak gazdaságos szerkezeti építkezése a már említett látszólagos grandiózusságot tartósítja egész textusán keresztül, ugyanakkor kifejezetten személyes, cselekményen kívüli kitérőkkel színezi (és egyúttal hitelesíti, hús-vér ember tesz itt tanúságot a történések mellett) zökkenőmentesen ömlő elbeszélését. Mintegy a szemtanú jelenlétének bizonyítékaképpen. Amihez azonban legragyogóbb trükkjei, stilisztikai mutatványai között is ragaszkodik, az a bugrisság következetes világképe, a leglehangolóbb eszmei sötétség fölmutatása. Az eszmék véghetetlen primitivizálása, sőt, még ettől a színvonaltalanságtól sem ösztökélt esetleges szabadulási gondolat. A bugris nem alakítja a bugrisságot: mentalitásából műveli.
Széles tenyerű Fejenagy a lágyszívű Kántorral – Pindroch Csaba és Cserna Antal
Magától értetődik, hogy a film nézői nem tudják ártatlan szemmel nézni a filmet; mindegyikünkben kísért az iskolai kötelező olvasmány élménye. Arra készülünk, arra támaszkodunk, annak a megfeleltetését várjuk.
Ha tetszik, nevezhetjük önkéntelen előítéletességnek. Leküzdése, szertefoszlatása már pusztán amiatt sem könnyű lecke, mivel kiszámíthatatlan, mennyiben szabad mégis az előzetes élményre hagyatkozniuk a filmalkotóknak. A Petőfi-szövegből még a fölületes olvasónak, a kötelezőre fintorgó diáknak is valószínűleg plasztikus alakok bontakoznak ki A helység kalapácsából. Ismét mondom: nem kis mértékben a beszélő nevek félreérthetetlen iróniája folytán, a helyzetek idétlen, kisszerű voltából. Ezen a ponton pedig nyomban leszögezhetjük, rengeteg múlik a szöveg plasztikájának konkrét átmentésén. Vagyis a helyzetek komikus valóságosságán, a figurák megjelenítő gazdagságán. Mindenesetre a széles tenyerű kovács, Fejenagy, a korántsem szívdöglesztő (és már aligha szemérmetességre érdemes) Erzsók, vagy a valóban lágyszívü Kántor (inkább azonban sunyi szédelgő), az otromba Harangláb biztos oszlopa az irodalmi műnek. Pindroch Csaba, Györgyi Anna, Cserna Antal, Szervét Tibor megszemélyesítésében filmbeli oszloposságuk sem vonható kétségbe. Legföllebb itt-ott lazítani lehetett volna a didaktikusságon. Dombrovszky Linda rendezése pedig konzekvens az enyhén túlhangsúlyozott stílus stílusparódiájában is. Más, mint Zsurzs Éva 1965-ös rendezése, amelyet annak idején olyan színészóriások fémjeleztek, mint Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Gobbi Hilda, Garas Dezső. Ahhoz még neonfényre, coltokra sem volt szükség.
Nyitókép: Csepü Palkó és a fondor lelkületű egyházfi, Harangláb - Ember Márk és Szervét Tibor. Fotók: Molnár Levente
