Orlai Petrics Soma, Petőfi portré

Következésképpen szóba jöhetnek más szempontú közelítések, amelyek nem törekszenek teljességre, de talán hozzájárulnak emléke megidézéséhez születésének kétszázadik évfordulóján. És – természetesen – a közelgő kétszázadik Petőfi-évforduló kapcsán is, akivel nem pusztán a rokoni kapcsolat (másod-unokatestvérek voltak), hanem ennél mélyebb, szellemileg, lelkileg megalapozott barátság és empatikus tisztelet fűzte össze.

Orlai Petrics Soma, Petőfi dolgozószobájában

1864-ben, Shakespeare születésének háromszázadik évfordulóján Orlai a Magyar Képzőművészeti Társulatban A festészet és a költészet rokonsága címmel tartott előadást. Bizonyára ez adhatta az ötletet, hogy a magyar fordításokat végiggondolva, Petőfi 1848-as Coriolanus- fordítását fölelevenítve 1869-ben megfesti a hazája ellen vonuló hadvezér témáját. (Zárójelben érdemes megemlítenünk, hogy a darab bemutatóján Laborfalvy Róza alakította – emlékezetesen – Volumna szerepét.) Hogy éppen ezt a témát választja, kétszeresen indokoltnak tetszhet: egyfelől adózik húsz éve halott barátja emlékének, másfelől angolos műveltsége (egyáltalán: műveltsége) okán is erre hivatott. Elég, ha Milton Elveszett paradicsomát három leánya körében tollba mondja című, finoman érzékeny kompozícióját, tehát ismét csak irodalmi indíttatású művét idézzük.

Orlai Petrics Soma, Petőfi Mezőberényben 1849

Irodalmi vonzalmai jóval korábbról származnak. Pápai diákéveiben nemcsak iskola-, hanem lakótársa is volt Jókainak és Petőfinek. Akkor még Petrics Soma írónak, Petőfi színésznek készült; Tarczy Lajos tanár úr önképzőkörében két díjat nyert novellája, a Hontalanok és a Viszontlátás 1845-ben zsebkönyvben jelent meg. Mezőberényi szülőhelyén, szülei otthonában tett látogatásuk alkalmával színre vitték a kor legnépszerűbb darabját, A peleskei nótáriust, amelyben Petrics is, Petőfi is föllépett. Mindezeknél fontosabb azonban az a szerep, amelyet a festő Petőfi méltó elismertetésében, később pedig kultusza ápolásában játszott. Rengeteg apróbb-nagyobb följegyzése, írása maradt fönn a költőről, amellett, hogy számos képen örökítette meg, vagy éppen műveihez készített illusztrációkat. Ezek hitelét nemcsak biztosítja, hanem nyilvánvalóvá teszi ragaszkodása a költő szelleméhez, osztozása sorsának fordulataiban, ami föltétlenül lelki rokonságra utal, ám leginkább a biztos kvalitásérzék, a művészi nagyság fölismerése a legfőbb mozgatója. Arról nem szólva, hogy többnyire a jelenlét valóságossága hatja át élettel a vele kapcsolatos műveket.

Orlai Petrics Soma, Petőfi szülei

Már Petőfi szüleinek portréja hordozza azt a bensőségességet, amelyet majd a költő további ábrázolásai hasonlóképpen sugároznak. Kétségtelen, hogy az 1848-as keltezésű Petőfi-portré idealizálóbb, a korhangulatnak megfelelően romantikusabb kép a költőről, mint a jól ismert dagerrotípia, amelynek technikai nehézkessége úgyszólván teljességgel kiszűri a kép létrehozóját (viszonyulásával egyetemben), míg az olajfestmény átéltebb, ha tetszik, eszményként bizalmasabb. Amikor pedig a zsánerban találkozik szinte szöveghűen a költő ugyancsak zsáneraspektusával, úgyszólván egyéni festői olvasatot látunk benne: a Petőfi szüleinél című festmény és a Borozgatánk apámmal kezdetű költemény már-már precíz tárgyi megfeleléseire – a boroskancsó az asztalon, a poharak –, illetve szituálására gondolhatunk: az égő gyertyával, az anya jelenlétére rokkájával. Hasonlóképpen idecitálhatom Petőfi Debrecenben című képét, amely pedig az Egy telem Debrecenben magányos nyomorúságát idézi negatív, netán kvázi zsánerban, ha a műfaj felől közelítem. Az eszményített Petőfi idealizáló attribútumaival, csizmájával, öltözékével, kardjával a Petőfi Mezőberényben című képein (két változat: egy papucsos és egy csizmás készült belőle) jelenik meg 1849-ben, voltaképpen utolsó találkozásukat is idézve: innen indul a költőbarát, a rokon, bizonyos értelemben a példakép sorsának segesvári beteljesülésére.

Orlai Petrics Soma, Petofi Debrecenben 1844

Az irodalmi művekhez való kapcsolódásból gyanítható, hogy kezdettől odafigyel ennek a költői pályának minden eseményére; valószínűleg rendre kézhez kaphatta a megjelenő műveket, aligha képzelhető el másképpen többek között a János vitéz borítójára rajzolt huszár képe ágaskodó lován. Holott abban az időben Petricset a maga műfajában elsősorban a nagy történelmi pannó problematikája foglalkoztatja. 1846-ban főúri mecenatúrával a bécsi Képzőművészeti Akadémiára kerül, majd röviddel később Waldmüller iskolájában folytat ilyen irányú tanulmányokat – Szent István és az orgyilkos című kompozícióján dolgozva. Közben 1845-ben őszintén átélve Petőfi megrendülését beteljesületlen szerelme halálán, elkészíti gyászkölteménye, a Cipruslombok Etelke sírjánál festői parafrázisát. Talán ez a reakció bizonyítja legszembetűnőbben Petrics Soma irodalmi fogékonyságát, ahogyan a János vitézben és a versben is fölismeri a géniusz jelenlétét.

Orlai Petrics Soma, Coriolanus 1869

És talán az a „szellemujj” munkálkodik Orlainál is – amelyet „döbbenve ismer föl” saját művein Arany János –, és fordítja még betegen, a halála előtti évben, 1879-ben Petőfi Bolond Istókjához készséges ceruzáját, hogy a bravúros népi groteszket hitelesítse életművében. Sommásan úgy lehetne fogalmazni, Orlai ugyanarra a korszellemre volt fogékony, azt őrizte magában (és persze műveiben), amely Petőfit hatotta át: a romantikának ezt a kevésbé tételes, kevésbé normatív, ám mégis félreismerhetetlen spiritualitását.

A szerző író, költő, esztéta

#Petőfi 200