Latin neve – historia – azonban kétségkívül tartja ezt a bizalmat: ’kikutatott tudásra’ utal. A Larousse visszafogottabb: Az emberiség v. vmely nép, nemzet életében történt fontosabb események sorozata, ill. vmely szakasza. Azaz: Ezeknek az eseményeknek időrendben haladó leírása. Csupán ezután a lehetőség: Ezeket az eseményeket, összefüggéseket elemző tudomány. Hasznunkra válik témánkat illetően egy újabb címszó a francia lexikonból: ’történelemszemlélet’ – Az a rendszerint vmely filozófiai elméletre támaszkodó szemlélet, amelynek alapján vki a történelmet értékeli. Ez utóbbi meghatározás vezet el bennünket a történelmi tudathoz, jelesül az egyénekben (persze a közösségekben) lecsapódott ismeretek összességéhez, amelyek számos körülmény, ismeret, érzelem stb. hatására hordozóikban jócskán elkülönülhetnek. Változó és bonyolult jelenség – minősíti egy szerző. Mindezt érzékelve általánosságban kétségesnek tetszik a „filozófiai alap”, szerencsésebb lehet ideológiát föltételezni – nem kizárva a hamis tudatot. Elegendő arra utalnunk, hogy mennyi és miféle súlyos (fegyveres, gyilkos) konfliktusok keletkeztek/keletkeznek a világ minden szögletében ellenérdekű ideológiák történelmi hivatkozásaiból.

Vélhetőleg abból a dichotómiából fakadón, hogy a történelmi tények objektívek, ám a hozzájuk közelítő tudat (lett légyen bár józan, sőt tudományos igényű) természeténél fogva szubjektív.

Ezt a kettősséget (mondjunk inkább tudathasadást?) használják/használták föl mindenkor nagyon is objektív érdekeiknek vagy csupán ködös vágyaiknak, igényeiknek érvényesítésére a legkülönbözőbb törekvések, legszembeötlőbben politikai-hatalmi intervenciók.

(Egyetlen aprócska példa: az ateista pártállami rendszer a maga számára elégségesnek tartotta legjelesebb királyaink azonosítására a római számot, szabályosan irtózott a ’szent’ megjelöléstől, uralt nemzetéből is ki akarta irtani ezt a föltétlen tiszteletet ősei iránt.) Ugyanakkor elmondható, van a történelemnek egy kellemetlen (vagy inkább kellemes?) ellenfele: a felejtés. Nyilván, akik őszintén hiszik a történelem objektivizálhatóságát (felelős historikusok), fájdalommal szembesülnek a feledés okozta akadályokkal; a manipulálók, az önigazolásokra írott história művelői viszont kifejezetten a feledésre, az átigazításra építenek – saját ideológiáik szerint.

Görbe János Petőfi alakjában az Illyés Gyula regénye nyomán forgatott Föltámadott a tenger (1953) című filmben

 

És ebben a különös skizofréniában sajátos esélyt kapnak azok a művészetek, amelyek témaképpen bele-beleakadnak a történelembe. Elsősorban az irodalom és a film; bővebb elemzésben eljuthatunk akár a zenéhez, az építészethez (historizáló stílusok), a képzőművészethez.

Egyszerűen szólva, a múlt újabb és újabb (naivabb vagy zanzásabb?) átköltéséhez – a mostra, a jelenre. Tisztességes művész ugyanis saját véleményét nem akarja mindenáron objektivitássá nagyítani, elég neki a kifejezés gondja.

Jókai Politikai divatok című nehéz sorsú regénye 1872-ben jelenhetett meg. Jó évtizeddel korábban szeretett volna olyan nagyobb regényt írni, mely a szabadságharcot tünteti vissza. A ma már nem használatos ’visszatünteti’ szó mértéktartónak, óvakodónak mutatja a szerzőt. A regény előszavában belátja: …én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből. Igenis tisztában van vele, hogy az elmúlt mintegy évtized során sok minden kihullott a szemtanú és résztvevő emlékezetéből, már pusztán a megtorlás megpróbáltatásai miatt is. Talán még így is méltánylandó választása bátorsága, holott mint mondja: Az életírás a historikus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni. Aligha szeretne az idézett közmondás szerinti sorsra jutni. Ám történelmi regényt mégiscsak írt néhányat (nem is akármilyet), valóban mind regény mindenekelőtt, csupán azután történelmi, noha kormegjelenítései igazán meggyőzők, fantasztikusan gazdag ismeretanyaga úgyszólván realizálja azokat. Állítsuk mellé lenyűgöző sci-fijét, A jövő század regényét, nyomban látjuk, mennyivel szabadabban szárnyal a jövőben, mint a múltban, miközben mindegyik jelen ihletésű, mert a műalkotás nem lehet más. Alkotó kondíciója – a jelen.

Az elmondottak vonatkoztathatók a történelmi filmre, amely – technikájának hála – még inkább a realitás csapdájába csábítja alkotóját, nézőjét egyaránt.

A néző a valóság primer élményét a látványból kapja, többnyire megfontolás nélkül hiszi, hogy az maga a valóság. Nem érdekli a deficit: a dimenzióhiány, nem az illatok, szagok kirekesztése, a színek harsány túlzása, a méretek aránytalansága… Tudata mindezeket rutinosan kiigazítja: realitássá illuzionálja.

Készséggel belehelyezkedik a múlt jelenlétébe csakúgy, hiszen szegényesebb körülmények között – mondjuk a színházban – hasonlóképpen viszonyul a sajátosan metaforikus helyzethez. Ennyiben – úgy tetszik – gyermek maradt: falovon is képes lovagolni. Másfelől természetesen rutinos csőbe húzás áldozata, a film ugyanis attrakciónak született: az első nézők még fölugráltak helyükről az érkező vonat láttán. Mi több, az attrakció kiköveteli magának a mozgalmasságot (cselekményességet), sodorja a jelenben (valós idő) és beszédíti a múltba (filmidő), ekként majdnem részese az eseményeknek, érzelmileg keveredik oda.

Tolakodó kérdés, mi ez és hol van, mikor (és miért) van ez az oda? Milyen eszmény territóriumában hiteles hely? Kodály Háry Jánosa, egyáltalán Háry János, a notórius hazudozó meg tudja válaszolni ezeket a kérdéseket. Amikor Hadik András kalandjai elevenednek meg előttem a filmvásznon, nyomban prüszkölhetnékem támad, Háryra gondolok.

Olyan érv nem létezik a múlttal kapcsolatban, hogy ’történhetett volna így’ (vagyis: másként) is. A föltételes mód értelmét veszti a múltban.

Petőfi – ismert exhibicionizmusa késztetésére – elszavalhatta volna a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ám éppen ott nem tette (bármennyire ragaszkodik is hozzá a naiv történelemtudat). Mit sem von le Petőfi és a vers jelentőségéből. A gonosz császáriak lőhettek volna a magyar rebellisekre 1848. március 14-én, nem tették. Szendrey Júlia hősiesen megmenthette volna férjét egy álnok merénylő pisztolyától, ám nem volt rá alkalma. Egy film kiagyalói megmenthették volna művüket a leghitványabb, legporosabb kalandfilmek ócska közhelyeitől – nem tették. Ki tudja, miért? Azaz, hogy zanzának tálalták visszamaradottnak hitt fogyasztók elé. Az eredmény: slendrián sületlenség.

Berettyán Nándor (Petőfi) és Nagy Sándor (Emich Gusztáv) a Most vagy soha! című filmben

 

Lássunk pozitívabb példát. Tolsztoj hatalmas eposzát, a Háború és békét 1956-ban megfilmesítették az amerikaiak. Évtizeddel később Bondarcsuk, érzékelve filmjük fölszínességét, kiforgatását orosz mivoltából, csinált egy hatalmas tablót saját történelmük egyik legjelentősebb pillanatáról – megfelelve az orosz történelmi tudatnak. A legújabb filmváltozat, az angol, Bondarcsukot respektálva, olykor talán fölülmúlva – részint bensőségesebben (az orosz lélek), egyúttal tárgyszerűbben, a közhelyekből finoman kiemelve fogalmazza vászonra Tolsztoj ideáit –, mintegy azok érvényét biztosítandó a mának. Netán ahhoz, miként viselje el a háború kíméletlen esetlegességét, ha már nem képes gyilkolás nélkül létezni. (Hozhatnánk példának a lengyelek „végeérhetetlen” sorozatát: a Koronás sast szintén.)

Koltai-Nagy Balázs (elöl) Jókai szerepében a Most vagy soha! produkcióban

 

Számos dolgot írhatunk a történelem rovására. Akár azt is, hogy nem mindig kínált ideális alkalmat filmcselekmények gazdagítására, földobására, bagatellizáló népszerűsítésre. Aligha számoltathatjuk viszont el az említett dichotómiájára alapozó manipulációk miatt.

Persze mást sem látunk magunk körül, mint elszánt késztetést a történelem kisajátítására a legagresszívabb érdekeknek – akár valami ismételten riadóztató nacionalizmus javára, akár pedig valami birodalmi szupraideológiáéra, amely életidegen boszorkánykonyhákban készülődik – kitalációként.

Az Egyesült Államoknak sokáig a westernfilmek kreáltak történelmet. Később a polgárháború is sorra került. A westernekben gyakorta megjelenő indián vonatkozások a legritkább esetben vetették föl, hogy talán az őslakossággal történt dolgok is a történelemhez tartoznának. Ha a focimeccsek látványos bocsánatkérő térdeplése kiterjedne Amerikára, akkor időnként fél Amerikának kellene térdre hullania. Azt viszont magam sem tudom, meg kell-e követniük közönségüket a rossz történelmi regények vagy történelmi filmek szerzőinek, mivel esetleg sikeresen becsapták őket – ráadásul saját adóforintjaikból. A történelem pedig, mivel múlt, képtelen visszaszólni, reklamálni, de még csak visszatüntetni sem…

Nyitókép: Jelenet a Hadik című filmből