Hogyan lesz stand-upos abból a kisfiúból, aki nem volt hajlandó megszólalni A Pogány Madonna című film próbafelvételén?
Az azóta eltelt negyvenöt esztendőben volt némi jellemfejlődés… Annak idején édesapám hiába szerette volna, hogy én legyek készülő filmjében a kisfiú, ötévesen megijedtem az arcomba nyomott hatalmas kamerától, a sok embertől. Később sajnáltam, hogy nem játszhattam el a szerepet, de azért nem okozott maradandó traumát. Azon, hogy stand-upolnom kellene, már régóta gondolkodtam, csak hiányzott a végső lökés.
Egy alkalommal Steigervald Krisztián generációkutató élményestjére hívtak zongorázni, arra kértek, színesítsem zenével az előadását, s gagmanként reagáljak, ha kell.
Az est sikerét követően kérdezte meg Danks Emese és Plitz Zoltán, miért nem csinálok saját műsort. Nem kellett sokáig rábeszélniük… Azonnal összeállítottam a program vázlatát, mert hála az égnek, élmény az akad bőven. Az esten a családi legendárium részletei mellett színészekkel, zenészekkel, valamint velem megesett vicces történetek is elhangzanak. Mesélek a dédapámról, Gundel Károlyról, de nemcsak róla, hanem olyan kortársairól, mint Csortos Gyula, Kabos Gyula, s még Királyhegyi Pálról is megemlékezem. Persze tanulnom kell, milyen százak előtt beszélni, de az első, tavaly decemberben rendezett műsor óta már nyolc előadáson vagyok túl, talán kezdek belejönni.
A kisgyermek Bujtor Balázs édesapjával, Bujtor Istvánnal
Fotóforrás: Bujtor Balázs engedélyével családi archívumából
A Legendák című műsort mindenképp egyedivé tette, hogy a Bujtor István Színpadon adhatom elő. Különleges hangulata volt annak az előadásnak is, amelyet Balatonszemesen, a Latinovits Művelődési Házban tartottam. Ebben a másfél órában nemcsak mesélek, zenélek és utánzok néhány művészt, hanem lesznek benne videóbejátszások, családi felvételek, s olyan paródiafilmek is, amelyeket még a Covid alatt készítettem. Még dalra is fakadok, és a saját darabjaim mellett néhány más művet adok elő.
Említette korábban, hogy kacérkodott a színészettel…
Tetszett az a világ, és szívesen vettem részt műkedvelő előadásokon az általános iskolában, majd a gimnáziumban. Sikeresek is voltak a szereplések, de mivel
már tizenhárom évesen felvettek a Zeneakadémiára, a Különleges Tehetségek Osztályába, és jól ment a hegedülés, eldőlt a folytatás.
Arról nem is beszélve, hogyan legyek én színész Latinovits Zoltán és az édesapám után?! Persze, a család másik oldalán meg ott vannak a Perényik…
A zenét édesanyja révén a Perényi családtól kapta örökül. Egyértelmű volt, hogy a hegedűt választja?
Gyermekként édesanyám, Perényi Eszter gyakorlását hallgattam, és egy idő után már én is kértem a hegedűt. Ötévesen kezdtem el, de akkoriban sok gyerekbetegségen estem át, így csak három évvel később folytattam komolyabban. Közben a zongorával is ismerkedtem, a nagyapám, Perényi László karnagy, zenetanár, aki Kodály Zoltántól tanult zeneszerzést, foglalkozott velem. Ő figyelt fel arra is, hogy abszolút hallásom van. Baranyai Vali lett a tanárom, akihez többek között Kelemen Barnabás, Gazda Bence is járt. A Különleges Tehetségek után pedig a Zeneakadémián, Sós Natasánál folytathattam.
Édesanyja nem tartott hegedűórákat?
Csak Baján, a nyári zenei táborokban voltam hajlandó úgy tekinteni rá, hogy ő nem az anyám, hanem a tanárom. De ott is csak egytől kettőig… Egyébként a szüleim sosem akartak se lebeszélni, se rábeszélni a művészi pályára. Rám hagyták a döntést, s azt gondolom, ez helyes. Én is így vagyok a gyerekeimmel, akik bár szeretik a zenét, nem muzsikálnak. Kicsit szomorú vagyok, hogy nem viszik tovább a családi hagyományt, de abban támogatom őket, amit ők maguknak választanak.
Bujtor Balázs hegedűművész
Fotó: Kállai Tóth Anett/ Bujtor Balázs engedélyével archívumából
Sokat számít a zenei örökség.
Igen, az embernek más a kapcsolata a darabokkal, ha a születése előtt megkapja a zenei alapdózist. És emlékezetesek azok az alkalmak is, amikor édesanyámmal vagy a nagybátyámmal, Perényi Miklós cselló-
művésszel kamarázhattam. Mindketten a zenében élnek, a legfontosabb számukra, hogy minden hang pontosan a helyén legyen.
Hamar megtalálta Ön is, hogy hegedűsként miben a legboldogabb.
A Zeneakadémiára jártam, amikor a növendékzenekarunk francia turnéra indult, s engem kértek fel koncertmesternek. Nagyon élveztem. Azóta, lassan már harminc éve szinte folyamatosan primárius vagyok valahol. A Danubia Zenekarban kezdtem, ahol két részletben összesen tizenöt évet töltöttem, öt esztendő Pécs következett, a Pannon Filharmonikusokkal, az utóbbi időben az Alba Regia Szimfonikus Zenekarnak vagyok a koncertmestere, de csak félállásban, hiszen emellett a Fesztiválzenekarban a prím szólamban játszom, immár tizenhárom esztendeje.
Saját zenekarom is van, a Hungarian Studio Orchestra. Úgy szoktam mondani, hogy nálunk játszanak az éppen ráérő, legjobb muzsikusok, s mindig a fölkéréshez igazodik a létszám, szólóhegedűtől a nyolcvanfős együttesig.
Főleg stúdiófelvételeket készítünk, könyvtárzenék is születnek, azaz egy-egy adott témához összeállított albumok, amelyekből filmekhez, játékokhoz lehet hangulatfestő zenét válogatni. Nemrég játszottuk fel egy Attenborough-természetfilm kíséretét.
Ilyen zenei múlttal és jelennel mi az, ami új és új inspirációt ad?
Évad végére mindig elérkezik a természetes fáradtság. Az ember azt érzi áprilisban, májusban, hogy jó volna, ha már június vége lenne. Nekem elég nyolc-tíz nap, amikor nem hegedülök, s kikapcsolódom végre a Balatonnál, hiszen Szemes, Tihany nekem is a szerelmem… Van, aki két hónapra le tudja tenni a hegedűt, s utána ugyanúgy szól, ez nálam alig tíz nap, de az sem szokott sikerülni, mert néha csak úgy előveszem a hangszeremet. De jó is így, mert nem vesznek el a hegedűhöz köthető érzetek.
Koncertmesterként is szerzett tapasztalatot.
Vezettem Pécsett ifjúsági programot, Segítség, komolyzene! volt a címe, próbáltam sok humorral közelíteni mindenhez, és néha sikerrel is jártam.
Az egyik előadás végén odalépett hozzám egy óvodás, megölelt, és azt mondta: Te voltál a legviccesebb. Megkérdeztem tőle, hogy tetszett neki a zenénk, mire közölte: Nem tudom, akkor aludtam…
A pódiumon fontos, hogy az ember oldott legyen, önmagát adja. S ha a koncertmesternek színészi vénája van, az sohasem hátrány. A zene népszerűsítésére kísérleti rádióműsort vezetek júliustól a Park FM-en, a címe: Komolyan?!.
Lesz még egy izgalmas előadása augusztusban Műhelytitkok – Humor a zenében, zene a humorban címmel a Magyar Zene Házában.
Rohmann Dittával muzsikálunk és mesélünk. Régóta ismerjük egymást, remek a humora, szívesen beszél művekről, szerzőkről. Lesznek szólók, duettek, persze énekelünk is. S vár még augusztusban két, számomra nagyon fontos szereplés. A Pogány Madonna nyomában címmel végigjárjuk a forgatási helyszíneket a tihanyi apátságban Ágoston atyával, s természetesen elhangzik számos szórakoztató történet a családról, a film műhelytitkairól, és muzsikálunk is. Úgy vélem ugyanis, hogy édesapám emlékét nemcsak a pódiumon feladatom életben tartani, szeretném az örökségét minden módon megőrizni.
Nyitókép: Bujtor Balázs hegedűművész már nemcsak kacérkodik a stand-uppal
Fotó: Kállai Tóth Anett/ Bujtor Balázs engedélyével archívumából
