Bár a különböző nevek mögül mitikus ősök sejlenek föl, Orfeusz gazdag története talán a legismertebb közülük, de említhetnénk Väinämöinent a Kalevalából csakúgy, s konkrét, létező elődök szintén ismertek. A Krisztus előtti VI. századi görög Arión, a kitharode nemcsak játszott kitharán, hanem költő is volt, a ditirambust feltaláló, igaz mestere. A középkor voltaképpen krónikásoknak látta őket, Anonymus hivatkozik igricekre, jokulátorokra mint forrásaira. Mondhatjuk, sokáig fejedelmi becsben álltak, nagyjából a XV. században váltak „közönséges” mulattatókká. Tulajdonképpen a bencés apátság, a Bura Sancti Benedicti XIII. századi gyűjteményéből már kiolvasható a profanizálódás, éppen ezek a vágáns dalok késztették Orffot a Carmina Burana megkomponálására. Megfogta a primitív dallamok erőteljes dinamikája, az ismétlések mágikus súlya, a ritmus túlhangsúlyozottsága, és éppen ezek az elemek jelentették a továbbélést a vándordalnokok, utca- és kocsmazenészek számára napjainkig.

Waszlavik "Gazember" László 1980-ban Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Napjainkig – mondom, mivel bizonyára sokan találkoztak (annak ellenére, hogy kiveszőben a műfaj) jelesebb vendéglői zenészekkel (nem zenekarokról beszélek), az „egy szál cigány” muzsikus képét revelálom, akik műfaji megkötöttség nélkül, úgyszólván mindent képesek voltak játszani egyetlen hangszerükön. Magam megtapasztaltam ifjúkorom falusi mulatságaiban, később szerencsésebben választott vendéglőkben, de húzathattam Szarajevóban kedvenc népdalaimat, muzsikált nekem zenész Rio de Janeiróban. (Mindig eszemben járt és jár Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, akik szorgalmasan kísérték Dankó Pistát játszóhelyeire, sőt, szöveget írtak számára.) Sosem osztottam a divatos kedélybeteg fintorgást a közös énekléstől, alkalmi mulatástól, noha nem szeretnék korszerűtlenségemmel hivalkodni.

Azzal viszont annál inkább, hogy

van szerencsém ismerni egy köztünk élő és fáradhatatlanul nekünk muzsikáló modern igricet, aki a legkülönbözőbb környezetekben: klubokban, vendéglátóhelyeken, kocsmákban, kiállításmegnyitókon szívesen látott vendég (azazhogy: föllépő), de magán-összejöveteleken nemkülönben;

úgy fogalmazhatok: hivatásos hangulatcsináló. Amilyenek valójában elődei lehettek évszázadokon keresztül, bár kevesek neve maradt fönn. Az övé azonban ismert, a lehető legrövidebb formájában citálom (már csak amiatt, mivel nem biztos, hogy teljességében ismerem), szóval Waszlavik „Gazember” Lászlóról beszélek, akit lehet ugyan egyszerűen rockzenésznek minősíteni, azzal azonban nem sokat mondunk róla. Hiszen a minősítés mögött torlódik gazdag életműve (hetvenegy esztendős, tehát beszélhetünk életműről), Lvovban szerzett számítógépes mérnöki diplomája, ukrán és francia műszaki fordítói tevékenysége, mindmáig szenvedélyes Csontváry-kutatása, tudományos népzenei tevékenysége, ami már átvezet zenei munkásságába, zenekari szerepléseire (alkalmasint komolyzenei produkciókba). Talán maga is fölszabadításként éli meg „vándormuzsikusi” létét, amely olyan terjedelmű zenei anyag ismeretét mutatja, ami legjobb ismerőit is újra meg újra elképeszti.

Az utóbbihoz rendelkezik egy csodálatos zeneszerszámmal.

Azzal nem sokat mondanék, hogy egy Weltmeister tangóharmonikával. Egészen pontosan egy speciális hangszerről van szó: a Gazember-harmonikáról. Ez pedig egyedi darab: autentikusan csak Waszlavik képes megszólaltatni,

mivel a lankadatlan használat – tanúsíthatja mindenki, aki egyszer is hallotta – minden bizonnyal elgazemberesítette. Elég bemondani a nóta, a sláger, a katonadal, a szalonzene, a népdal címét, esetleg első sorát, a harmonika készségesen beindul. Mit beindul! Ha én – teszem azt – tudok két strófát a Ha kimegyek a doberdói nagy hegyre című dalból, akkor a harmonika megszólaltatója még legalább kettőt hozzátesz. Ha ismerek egy ritkábban idézett népdalt, annak variánsaival is elkápráztat. Ráadásul hangszerével, tiszta énekhangjával igyekszik a dallamon tartani a produkciót, még ha kevésbé képzett, netán botfülű nótázó félrecsikorgatná. A taktust a harmonika billentyűzetével mind határozottabban sulykolja. Ugyancsak archaikusabb gesztusként kezeli az ismétléseket, nála a refrének szerepe korántsem pusztán a szövegismeret erősítése, de a félrevitt dallam korrekciója. Lefordítva: tapintatos, ám határozott anyagkezelés – a közös éneklés szolid kedvcsinálása. Mindez egy olyan korban, amelyben hovatovább kivesznek a közösségek (azok után, hogy évtizedekig ideológiai reglamát jelentettek volna), szükségképpen – persze – a személyiségek szintén, mivel azok közösségekből/közösségeknek építkeznek. Tömegdarabok szédelegnek úton-útfélen kézitelefonjukba bambulva – a Semmi irányába.

Talán olykor megriadnak a tangóharmonika határozottságára. Ezt a hangszert a XIX. század szülte: zongorát, orgonát, tárogatót, klarinétot, ki tudja, mit még, álmodott bele; mondhatni: amolyan egyszemélyes, hordozható zenekar ökonomikus ábrándját.

Mivel pedig egyszemélyes, kivételes fontosságú a megszólaltató személyiség. Hogyan és mivel van fölkészülve, akarom mondani, fölvértezve ahhoz a szolgálathoz, amit szimplán művészetnek nevezünk.

Akkor is, ha közösségi.

Waszlavik „Gazember” László autodidaktaként sajátította el a harmonikázás tudományát, amelyhez gyermekkora óta vonzódott. Ráérezve hiányosságaira klarinétozni tanult, hogy jártasságot szerezzen a szolfézsban. Ez a fajta intellektus – lett légyen akármennyire tehetséges (ő ugyan nem tekinti magát annak) – tudatában akar lenni annak, amit művel. A tangóharmonika kevesebb lehetőséget kínál a manírra, mint más hangszerek, muzsikusunk pedig tudatosan kerüli a manírokat. Alkalmi tercelései is lenyűgöző ízlésbiztonsággal simulnak bele kedvenc eszköze frázisaiba.

Megvallom: nem győzöm csodálni a gazemberharmonikát…