A most bemutatott Egykutya kamaradráma, és bár nem esszéfilm, mégis értelmiségi filmnek tartom.
Nem mondanám annak. Nekem éppen az volt benne a vonzó, hogy sokkal szélesebb horizonton működik. A felszínen szórakoztató, közben pedig van benne egy csomó zsigeri szinten ható élethelyzet, gondolat, tét, amelyek szerintem alkalmassá teszik arra, hogy gazdagabb legyen, mint egy klasszikus zsánerfilm. Persze, sok benne a beszéd, és előkerülnek filozófiai irányok is.
A műfajok keveredése közel áll hozzám.
Szeretem, ha egy film önazonos, a maga mércéjével mérve „valamilyen”, ugyanakkor vannak benne kapaszkodók a nézőnek (például a műfaji elemek), amelyek megkönnyítik vagy leegyszerűsítik a befogadást. Hogy a film megengedje, hogy nevessünk a karaktereken, akkor is, amikor valami rémes történik – mint egy fekete komédiában. Azok a kedvenceim: ha nem lehet egyetlen egyértelmű címkét ragasztani rájuk.
Deák Kristóf
Képforrás: ACG Reklámügynökség sajtófotó
Pofátlan, szemtelen. Valahogy az volt az egyik legerősebb élményem, amikor először találkoztam az anyaggal, hogy mennyire mai, és nem óvatoskodik, nem fél tabukat ledönteni.
Miért erre az eredetileg „tragikomédiának” titulált darabra esett a választása?
A PopUp Produkció csodálatos előadást készített Varga Lóránt darabjából; 2020-ban, a bemutató évében láttam. Már aznap este arról beszélgettünk az egyik főszerepet is játszó Bakonyi Alexával, a PopUp Produkció szellemi vezérével, milyen jó filmet lehetne ebből csinálni. Aztán eltelt néhány év, mire minden csillag úgy állt, hogy belevághassunk.
Valójában filmezéstechnikai szempontból nem jelentett különösebb kihívást – kevesebb szereplő, kevesebb helyszín –, ezért úgy döntöttünk, nekilátunk állami támogatás nélkül.
Ahogy a Futni mentem vagy a Fekete Pont esetében, itt is a produceri vállalkozói szellem – nálunk az ACG Reklámügynökség – adta a végső lökést. Nem mondom, hogy nem tudtunk volna mit kezdeni nagyobb büdzsével, de a projektet szándékosan kompaktan tartottuk. Így aztán nem éreztük korlátnak az adott keretet.
A kamaradrámai szerkezet lehetővé tette, hogy viszonylag kis költségvetésből jöjjön létre az alkotás. Mekkora összegről beszélhetünk?
Talán egy átlagos magyar nagyjátékfilm költségvetésének harmadáról. A pontos összeget én sem tudom, de ez valóban szerelemprojekt volt. Mindenkiben – elsősorban a négy színészben és bennem is – megvolt az elhivatottság: nem pusztán munkaként tekintettünk rá, hanem közös ügyként.
A film hangulata és stílusa egyedi. Milyen vizuális és narratív döntések voltak a forgatás során? Kellett-e bármilyen megkötéshez folyamodni?
Nem kellett kompromisszumot kötnünk. Bakonyi Alexa, a kreatív producer, mellesleg az egyik főszereplő, volt talán a legfontosabb alkotótársam, nagyon jól ismerte az anyagot, és minden döntést megbeszéltünk. Én leginkább a műfaji vonalat szerettem volna erősíteni: a film első félórája egészen más tónusú, mint ami utána következik, és ez tudatos. Nem árulnék el részleteket, de van benne egy fordulat, amely mindent megváltoztat, ezért a film szinte két részre oszlik.
Az első felében a suspense (a néző figyelmének felkeltése, feszültség) és a feketehumor dominál, a másodikban a karakterek kerülnek előtérbe.
Igyekeztünk megőrizni az anyag „úthengerszerű” lendületét: úgymond real time, tehát valós időben, minél kevesebb vágással, szinte a szereplők között ülve, hogy a néző is úgy érezze, mintha egy elszabaduló, részeges baráti estén maga is ott lenne velük. Ezt a közvetlen, nyers jelenlétérzetet akartam leginkább elérni.
Nehéz volt egyensúlyt találni a humor és a komolyabb, drámai elemek között?
Az anyag eredetileg is magában hordozta a kettősséget: a humort és a sötét titkot. Ezt végig patikamérlegen kellett kimérnünk – különösen a vágás során –, hogy mikor és mennyit engedjünk egyikből vagy másikból. Ez adja a film izgalmát: a nehezebb pillanatokat is oldani tudja a humor, és a humor mögött is ott marad a mélység.
Bakonyi Alexa és Tóth Károly az Egykutya című filmban
Képforrás: ACG Reklámügynökség sajtófotó
Én az idealistábbak közé tartozom, ezért mindig az eszményi megközelítés felé húzok. Úgy gondolom, ha valami nem működik tökéletesen – márpedig a demokrácia ma világszerte komoly kihívásokkal szembesül –, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogyan képzelnénk el az ideális működését.
A történelem során az emberiség mindig úgy tudott előrelépni, hogy elképzelte a jót. Mintha leszoktunk volna erről: inkább a disztópiákat szeretjük megrajzolni.
Jó lenne visszaszokni arra, hogy a képzelőerőnket a jó felé fordítsuk, és merjünk idealisták lenni! Hiszek abban, hogy a gondolatoknak teremtőerejük van, ezért a kissé naiv idealizmust sem tartom elhibázottnak. Szükségünk van arra, hogy újra el tudjuk képzelni, milyen lehetne egy jól működő világ.
A film szereplőit is foglalkoztatja, hogy kire és minek az alapján szavazunk, hogyan működik mindez magyar viszonylatban. A filmben elhangzó melyik gondolatmenethez tud kapcsolódni?
Nagyon sok minden érzelmi alapon dől el, és természetesen azok, akik szeretnék, hogy rájuk szavazzunk, ezt tudatosan használják is. Régen, még a szocializmus idején, az embereknek kitűnő képességük volt arra, hogy olvassanak a sorok között, és észrevegyék a manipulációt. Bízom abban, hogy ez a képesség nem veszett el teljesen. Természetesen a világ sokat változott, és a manipuláció módszerei is kifinomultabbak lettek. Éppen ezért, szerintem a legfontosabb, hogy próbáljunk átlátni ezeken a mechanizmusokon, és úgy hozzunk döntéseket, hogy ne legyünk mesteri megvezetés áldozatai. Egyben ez jó érzés is: okosnak érezni magunkat, felismerni, mikor próbálnak „bevinni az erdőbe”. Talán ez újra lehetne egyfajta népsport.
Tenki Dalma, Bakonyi Alexa, Tóth Károly
Képforrás: ACG Reklámügynökség sajtófotó
Megosztó lesz ez a film?
Már most látjuk, hogy van – szerencsére kisebbség –, aki egyáltalán nem szereti, míg a többség nagyon kedveli. Ennek örülök a legjobban. Ha van egy stabil közönség, amelyiknek eltalálja a szívét, jól végeztük a munkánkat. Olyan szempontból megosztó lehet, hogy politikailag is érint néhány kérdést – például van benne egy rövid, ötperces monológ arról, hogyan működik valójában a demokrácia. Ezt csak kis fűszernek mondanám; pikáns, de nem ez adja az egész film alapízét.
Első nagyjátékfilmjét, Az unokát 2021-ben mutatták be, negyvenkétezer nézője volt a mozikban, s megosztó kritikát kapott. Visszatekintve négy év távlatából, mennyire volt elégedett a fogadtatásával?
Az unokát személyes indíttatásból készítettem, és a közönséghez eljuttatásánál is egészen más céljaim voltak. Természetesen örültem volna, ha többen nézik moziban, de akkor éppen a Covid miatt feleannyi ember ment moziba, mint normál esetben. A negyvenkétezer nézőt így is szép eredménynek tartom. Büszkébb vagyok azonban arra, milyen sokan látták utána tévében, streamingen és más platformokon, különösen az idősebb generáció tagjai, akik a film egyik fő célközönségét jelentették. Szerettem volna, hogy beszéljünk az unokázós csalásról és az idősebbek elmagányosodásáról. Bár ez nem oktatófilm, mégis nagyon fontosnak tartottam a témáját. Soha nem gondoltam volna, hogy büszke leszek arra, hogy az ORFK Rendőrségi Aranytoll-díját is megkaptam, mert a film szerintük is jelentős szerepet játszott abban, hogy gyakorlatilag sikerült felszámolni ezt a fajta csalást. A nagyapám, Deák Ferenc emlékének ajánlottam a filmet, azt hiszem, ő is úgy érezné, hogy sikerült nemes bosszút állnunk a csalókon.
A Mindenki 2017-ben a legjobb rövidfilm kategóriában Oscar-díjat nyert.Hogyan befolyásolja ez a nemzetközi elismerés a hozzáállást a filmezéshez, jelentett-e ez valamiféle nyomást a további munkában?
Számomra az első mindig az, hogy jó filmet csináljak. Hogy ehhez társul-e nemzetközi siker, az sok minden mástól is függ, nemcsak a film minőségétől, hanem például attól is, hogy nemzetközi közönségnek szól-e. Sokszor sikerül eltalálni az univerzális megszólalást. Az unokánál is így volt, bár az inkább magyar specifikus, ráadásul a koronavírus-járvány a nemzetközi útjába is beleszólt. Az 1950-es években játszódó, valós eseményeken alapuló Foglyok című televíziós filmem teljesen a hazai nézőknek készült.
Igazából az Egykutya is úgy van a szívemben, hogy ez a verzió a magyar közönségnek szól.
Természetesen örülnék neki, és dolgozunk is rajta, hogy legyenek külföldi adaptációi. Úgy tudna igazán megélni, ha remake-ek készülnének különféle nyelvterületekre, mert annyi dialógus van benne, hogy feliraton olvasva nehéz befogadni, miközben a humor is specifikus minden országban.
Szabó István, akinek Mephisto című filmje ugyancsak Oscar-díjat kapott, azt vallja, hogy akkor érdemes filmet készíteni, ha az segít élni. Van olyan rendezői irányelve, amelyik meghatározza a projektjeit?
Valójában Szabó István ars poeticája szerint próbálom kiválasztani a következő feladatomat. Talán annyit hangolnék az általa megfogalmazott gondolatokon: számomra az a legfontosabb, hogy a film segítsen együtt élni, segítsen elmélyíteni a közösségi élményt. Minden munkám kicsit arról szól, mennyivel nehezebb az embernek egyedül, magányosan, individualizálódva élni, szemben azzal, amikor másokkal találkozik, összefog, és emberi kapcsolatok révén teljesedik ki. Tehát nekem a humanizmus lényege éppen az, hogy embernek lenni annyit jelent, mint másokkal együtt élni és közösségben létezni, akármennyire nehéz is ez olykor.
Nyitókép: A főszereplő Bakonyi Alexa és Deák Kristóf rendező a forgatáson
Képforrás: ACG Reklámügynökség sajtófotó
