Ennek az írásnak a címben jelzett valahogy a témája. Kévés György lenyűgöző szakmai életművének valahogyai, amelyek – úgy tetszik – rendre egy irányba kényszerültek: az életmű megépítésére. Nem szóvicc; egy jelenkori építész életművének.
Amikor ma erre az összegzésre gondolok, talán kissé önkényesen „privatizálom” a történetet. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben működött egy divatszabóság Budapesten, a Múzeum körúton. Elsősorban sportolók, művészek, szóval afféle aranyifjak adták klienseit, a mester pedig minőségi anyagokból igényesen kiszolgálta a hozzáfordulókat. Jól keresett, de belefáradva a rengeteg munkába, egy nyaralóra vágyott Mátyás-hegyi panorámás telkére. Építész kuncsaftját kérte meg, építsen meg neki – kiválasztott amerikai minta szerint – nyaralót a pompás kilátás, a friss levegő élvezésére. Az Iparterv építésze, Kévés György akkor már jól foglalkoztatott maszek is volt a szocialista skizofréniában. Elvetette a mutatott terveket, mondván: tervez az adott helyre a kívánságoknak megfelelő épületet. A szabómester belement, elfogadta az építész szokatlannak tetsző munkáját, ragaszkodott egyúttal a kivitelezéshez, a művezetéshez, ahogyan Kévés is. Nem volt egyszerű föladat, különleges formáinak kizsaluzása úgyszólván asztalos mesterművet kívánt. 1972-őt írtunk, a nívós kisiparosok igencsak kezdtek – utánpótlás nélkül – kiöregedni a szakmából, végül is az elegáns konstrukció összeállt.
Akár egy konstruktivista plasztika.
Méretes szobornak értékeltem magam is, akárhányszor megfordultam családi látogatások céljából azon a környéken. Alkotójával, a mű történetével éppen a konstruktivizmus iránti érdeklődésem hozott össze az egykori Józsefvárosi Galériában (Bak Imrével, Fajó Jánossal alapítottuk, a szigorúan kassáki hagyományokat követő Fajó működtette – viszonylag széles honi, azokban az időkben szokatlanul élénk külföldi kapcsolatokkal.) Ott találkoztam – immár a galéria munkatársaként is működő Kévéssel – a Segesdiéknél történt megismerkedés után.
Nyomban elkönyveltem, hogy az a formailag a „Kádár-korszak nyaralóján” megmutatkozó nyitottság ennek a személyiségnek legszembeötlőbb vonása: vonzzák a tudományok, a közélet, a társművészetek egyaránt, tisztában van egymásrautaltságukkal tekintélyuralmi rendszerekben. Ilyesféle koncepciót szántunk a galériának;
eszerint működött, mígnem az irigység kézen fogva az ideológiával el nem orozta. Kévésben azonban megmaradt iránta a nosztalgia, és amikor az első ház az Orczy-komplexumból megépült, lett Kévés Galéria is – folytatva, tovább bővítve józsefvárosi tevékenységét a rendszerváltoztatás lendületes reménykedésében.
A háromszintes, csigalépcsőn bejárható, vasbeton Losonci-villa, akár egy térplasztika állt a Mátyáshegyen. A ház a rendszerváltozás idején új tulajdonosa áldozata lett
Fotó: Kévés György kiadványából
Kévés – a hozzá méltó természetességgel – nemcsak gazdag kapcsolatrendszerét (itthon és külhonban), de pénzét is jócskán belevitte a galériába, amely – miként akkor fogalmaztam – minden hivatalos támogatás nélkül végezte azt a munkát, amit fönnálló intézményeknek, jól fizetett munkatársaiknak kellett volna végezniük – teszem azt – nemzetközi kulturális kapcsolatokban (főleg Latin-Amerika, Kína), vagy éppen a korszerű magyar művészet megismertetésében, pártolásában, akár míves kiadványokban. A kiállítások mellett rangos zenei estek, irodalmi programok, különböző (közgazdasági, külpolitikai, esztétikai stb.) előadások sorának vált otthonává az új kiállítóterem. Nem túlzó a fogalmazás, de valóságos intézménnyé nőtte ki magát, amiről nekem szellemi védjegyként mindig fölmerült a szabómester nyaralójának megnyerő szépségű, izgalmas formája.
Persze, megismerkedtem Kévés munkásságának számos emblematikus darabjával (mind a nevezetes teraszházakkal, mind a könnyűszerkezetes munkákkal), amelyek teremtő fantáziáját, szerkezeti leleményeit s meggyőző anyagismeretét is tanúsítják, valamint rendre fölmutatták, mennyire becsüli az igényes szakmunkát – lett légyen bármilyen részföladata a kivitelezésnek.
Nem mellesleg azt is, hogy tervezőjük pontosan érti, becsüli a nagy elődök (Hauszmann, Ybl, Steindl, Lechner stb.) munkásságát, élteti szellemiségüket, ahogyan alaposan tájékozódik a nemzetközi eredmények, trendek iránt, pályáján alkotói kapcsolatot tartott nagyra becsült kollégáival (Tokár Györggyel, Iványi Lászlóval, Balázs Györggyel és állandó munkatársával, feleségével, Földvári Évával). Sokat jelentett számára aktív kontaktusa Udo Kultermann amerikai művészettörténész, építészprofesszorral. (Akinek Zeitgenössische Architektur in Osteuropa című könyvében ott fehérlik az ominózus nyaraló, és akivel közös könyvet is jegyeznek – a galéria kiadásában.)
Az elmondottakból kitetszhet, hogy az Orczy-házak képezik – véleményem szerint – Kévés fő művét, egyúttal teljességgel leképezik alkotói hozzáállását, markáns művészi személyiségét, amely egyáltalán lehetővé tette ilyen hatalmas munka elvégzését magánvállalkozásban, majd értékesítésének megszervezését csakúgy. Egyúttal
a szó legszorosabb értelmében revitalizációja lett egy bántón lepusztult városrésznek, mintaadója – formailag és tartalmilag környezete teljes rekonstrukciójának – európai fővároshoz illőn.
Amikor Kévés szeretettel emlékezik a magyar építészet példaadó alakjaira, akár ezt a komplexumot érezhetjük szellemiségében hivatkozásai mögött.
Kévés esetében különös hangsúlyt érdemel a magánvállalkozói forma. Már iparterves korszakában (1961–1983) megtalálta a lehetőséget a magántervezésre, méghozzá két formában. Egyrészt lakóházak tervezését vállalta kötött munkaideje letöltése után. Más esetben viszont lecsapott olyan munkákra, amiket a nagyvállalat vonakodott elfogadni. Ennek talán leglátványosabb formája az esztergomi többfunkciós épület, amelyet már-már szürreális körülmények között – a segédmunkát végző kirendelt szovjet közkatonákkal – végeztek magyar megbízó szervezésében, mintegy a föntebb már említett „szocialista” tudathasadás példájaként. Úgy tetszik, a kommunista dogmatika bornírt törvényeinek „szövedéke (is) mindig fölfeslett valahol”, és réseiben helyükre leltek a valós dolgok. Ugyanez mutatja magát a könnyűszerkezetes épületek leleményességében, amely ugyancsak megingathatatlan vállalkozókedvének tanúsága.
Érdemes azonban arra is figyelni,
milyen komolyan vette művésztársait, alkossanak bár más területen: az MRT-óvodához kijárta, hogy Segesdi György mobilplasztikájának játékossága hívja föl a figyelmet az épület funkciójára. Majd az Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet elé Józsa Bálint készített metaforikus szépségű krómacél kompozíciót.
Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, még a Józsefvárosi Galériában fogantak meg az egymásra rímelő gondolatok.
Mint ahogy végtére az új galéria formálta teljessé az Orczy-komplexum sajátos miliőjét, amely egy elhanyagolt külvárosi szögletből, átgondolt struktúrájával – illeszkedésében is modern közösségi központot növesztett ki.
Azt pedig, hogy a dolgok összeálltak, legszebben, már-már meghatóan a 2006-ban elkészült „Kokárda-katakomba templom” igazolhatja, amelynek létét a fölszínen a nemzeti színű térkereszt jelzi. Részint visszaidézve a lenti alap kokárdaszíneit, másfelől utalva a régi szertartású misékkel a hagyományra, de talán arra csakúgy, hogy meglepő hatásában (mindössze abban) a nyaralóra emlékeztető templomocskát az ökumené jegyében a szép emlékű Jáki Teodóz atya, személyemben pedig egy lutheránus adta át a közösségnek.
Mert Kévés Györgynek ehhez is van érzéke…
Nyitókép: A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kévés György
MTI/Cseke Csilla
