Jócskán arrébb van még időben az alkalom, de – ahogyan mindig – ezúttal is alapos kíván lenni, mert – úgy tetszik – minden hangért külön-külön és együtt, ami csak a bőgőből kijön, felelősnek érzi magát. Legyinthetnék:

mániákus, csakhogy ez a mániákusság – avagy fordítsuk le: igényesség – a jelentős művészek tiszteletre méltó szenvedélye.

És az egymásra halmozódó évek, évtizedek gyakorlata nemhogy megszabadítaná ettől a kényelmetlen tehertől, de mind jobban rápakolja, hiszen már tudatosult benne, hogy mi a föltétele a tisztes és rangos alkotásnak, előadásnak bármelyik művészeti ágban; a sajátjában pedig kiváltképpen.

Lőrinszky Attila, mert róla szólt ez a fölvezetés, a Bartók Béla konzervatórium nagybőgő tanszakán szerezte meg képesítését. Mivel kezdetektől fogva a szóló bőgőzés volt a célja, igyekezett egyre inkább kikerülni a zenekari kiszolgálás föladatait, ahol – természetesen – a nagybőgőnek megvan a megfelelő ritmikai, harmóniai szerepe, mi több, esetenként az üres terek kitöltésének lehetősége, ám az egyéni témaválasztás mégsem a legmegfelelőbb alkalom a szubjektív tolmácsolási készség bemutatására, az improvizációra netán még annyira sem, márpedig Lőrinszkyt művészi tervei ilyen irányokba mozdították.

A zenésznek, a zenének össze kell nőnie a hangszerrel – mondja Lőrinszky Attila  

Persze, erre jó alkalom volt az a tizenöt esztendő, amelyet Szabados György jeles zenei műhelyében eltöltött, lévén Szabados maga szintén az improvizáció mestere. Közben már a Filharmónia szólistája, sőt a Vienna Art Orchestra tagjaként is lehetősége nyílt a bemutatkozásra. Egymás után fogadták a legrangosabb külföldi fórumok – az Egyesült Államokban, Kanadában, csakúgy, mint Európában, 1992-ben Párizsban a Bagnolet fesztiválon különdíjra érdemesítették játékát. Két esztendő múlva Tel Avivban aratott sikert. A bécsi zenekarral, Lajkó Félixszel, Kathy Horváth Lajossal számos lemezfölvétel őrzi munkáit.

Az egyéni hang megalapozásához nemcsak az improvizálás járult hozzá, noha az föltétlenül jelentős hatással bír előadásaiban mindmáig, egyértelműen jelentkezett önálló kompozícióiban, amelyek elsősorban a magyar népzenéhez kapcsolódnak, de szívesen dolgoz föl bőgője számára klasszikusokat Bachtól Mozarton át Bartókig, Kodályig.

Azt pedig kifejezetten inspirálónak ítéli, ha társművészetekkel – irodalom, képzőművészet – vállalkozhat közös produkciókra. (E sorok írójának emlékezetes marad az egész országot egykor megjárt Pilinszky-estjük Dóczy Péter színművésszel, vagy éppen a győri görögkatolikus templomban előadott ötvenperces kompozíciója, amelyet jelképesen A Lét magyar szimfóniájának neveznék.) Ekként tehát nem véletlen, hogy készséggel válaszolt a festő fölkérésre is, hiszen máskor szintén nyitott meg zenéjével kiállítást.

Igyekszem körüljárni azt a nem éppen egyszerű kérdést, amely az improvizatív közelítés megértését támogathatja. Vegyünk két hangot – javasolja, és nyomban illusztrálja hangszerével Lőrinszky Attila. –

A bőgő alapvetően elemző hangszer. Bárhonnét kiemelhetem azt a két hangot, többféleképpen viszonyba hozhatom őket: egymást követően, ismétlődésükkel, a ritmus megfelelő váltogatásával vagy éppen monotóniájával. Szóval összehozhatok belőle egyszerűbb és bonyolultabb szőttest, amely akár visszautalhat a kiemelés helyére, időről időre hangsúlyozhatja azt, de eltávolodhat tőle különböző távolságokra.

A Boci, boci tarka gyermekdal esetében azonban már öt hang kínálja a lehetőséget, és elemző hangszeremmel kedvemre kisebb-nagyobb elemeire szedhetem, összerakhatom ugyancsak szeszélyem szerinti rendbe, más ritmust, más hangszínt, harmóniát képezhetek belőle. (Én pedig tudom, mindezt gyakran meg is teszi, az egyszerű dalocska legkülönbözőbb műveiben bukkan föl ismerősünként, akárha eleve jazzre íródott volna.) Jóval bonyolultabb az előbbinél a Kis kece lányom kezdetű népdal, sokkal több lehetőséget kínál, többek között a jazz normatívái számára. (Miközben ezeket a dallamokat idézi és kimozdítja őket eredeti státusukból, magában mondja mindannyiunk által ismert szövegüket – próbálva annak viselkedését a folyamatban.) Egyébként ugyanez az elemzés és áthangolás, transzponálás bőgőre elvégezhető akár Beethoven Örömódáján vagy akár egy Mozart-darabon, ami történetesen zongorára készült. Bach esetében egyértelműen megjelenik jellegzetes barokk geometriája, noha ez már strukturálisan jóval tágasabb, nagyobb ívű, mint amit a két hang nyújthatott. Ugyanakkor az is látható, hasonló automatizmus működteti alapjában mindkettőt. A bartóki szellem viszont a disszonancia felé irányítja a harmóniát.

A bőgőnek négy húrja van – kvart távoságra egymástól; ez eleve jelent tehát négy hangot. Ugyanakkor hosszú nyaka a hangmagasság változtatását kínálja. Voltaképpen kiad egy jellegzetes mintázatot, amely biztosítja azt a generativitást, ami egyáltalán a dallamszerkesztés alapja.

Nem írom le a kísérleteim eredményeit – magyarázza a művész –, mivel azok mindegyre más és más lépéseket diktálnak, magasan tartják az adrenalinszintet. Ahogyan sokszor megtapasztalhattam az általam megfigyelt és nagyra becsült paraszthegedűsöknél. Akik egytől egyig mesterei az intonációnak. Érdemes odafigyelni, miként viszonyulnak a lassú ütemek extremitásához, a fájdalom eklatáns kifejezésformájához. A ritmika hangsúlyosságához annak dúsgazdag válfajaiban. Tulajdonképpen az őszinte, a bensőből szerveződő játékról beszélek, hiszen a hazugság azonnal lelepleződik. Mindenki találkozhatott már a szórakoztatóipar zenészeinek „kamuival”. Amikor csak a technika játszik.

A zenésznek, a zenének össze kell nőnie szervesen a hangszerrel, hogy a hazugság elkerülhető legyen. A hangzás igaza: ha szép a hang minden fekvésben.

Ez az a pillanat, amikor a festő megkéri két konkrét föladatra. Elsőként egy videóképjátékot kell bőgőjével kiváltképpen ritmikailag alátámasztania. Megnézi a jelzett klipet, pillanatnyi gondolkodás után azonnal a megfelelő tempó párhuzamát teszi oda a vizuális műhöz. A másik próba összetettebb: értelmezés, ritmus- és melódiaszervezés, tulajdonképpen egy festmény individuális szellemi transzponálása a hangzás világába. Ha tetszik: hatalmas szünesztézia. A képnek jórészt feketéi és szürkéi dominálnak virtuális térbeliségeket, néhány kék vonal irányít a mélységek felé. Mindez szigorú geometriában. Ehhez meg kell történnie a kép szemlézési befogadásának, ami igénybe vesz néhány percet; ez lehetne a Croce szerinti képzetalkotás, mint megismerés. Egy képrendszer és egy érzés, a mely élteti, és annak elsajátítása, átformálása hangokra. Meglehetősen metafizikusan hangzik, ám az esztétikai jelenségek a metafizikába utalhatók. Az anyag és a technika azonban itt is a fizikai tartományból ismerhető…      

 

Nyitókép: Lőrinszky Attila Fotók: Bulla Bea