A szárnyaló madár becses allegóriája

Asyuth
Fotó: Haris László

Naturális értelme kézenfekvő volna a látványnak, ha nem éreznénk első pillantásra, hogy többről van szó, mint a világ evidenciája (noha arról szintén), az a metafizikainak sejtett többlet pedig a személyiség felé fordítja tekintetünket. Akárha – összetett metaforába sűrítve – a festő sorsára, szellemi karakterére, alkotóiemberi magatartására kapnánk lényegi utalásokat: a művész jellegzetes kifejezőeszközeinek jelképi készségei által. Már pusztán a madár, mint Szemadám tematikájában kitüntetett forma. (A Hoppál Mihállyal, Jankovics Marcell-lal közösen jegyzett Jelképtár ’madár’ címszavát Szemadám írta.)

Fehér

Ez a madár nem véletlenül száll át a színen az említett festményen. Nyilvánvaló jelképisége – szárnyalás, szabadság – mellett egy lehetséges másik pályakép szimbóluma festőnk életében. Egy korán megkezdett pályáé, amely fokozatosan hajolt a művészi pálya felé, majd egy idő után egymásba csúsztak, témája, de szívesebben mondom ismételten: kifejezési eszköze, már-már védjegye lett ennek a pályaszakasznak, az életmű (egy hetvenöt éves alkotó esetében aligha túlzás életművet emlegetni, kivált, ha olyan gazdag, mint Szemadámé) egyik markáns periódusának. Ugyanis mind a pályakezdés, mind pedig a rátalálás, a megbizonyosodás az útban traumákkal, kalandokkal alaposan kiszínezett. Kezdve attól, hogy a rajzolásban átlagon fölüli ügyességet mutató általános iskolás fiút a súlyos betegség (a chorea, magyarul vitustáncnak mondjuk) megfosztotta ettől a kifejezési lehetőségtől: az uralhatatlan kézmozgás – egyelőre mindenképpen – ellehetetlenítette a grafikai formálást.

Interieur kalitkából szabadult madárral

Szemadám György aktívan műveli az irodalom mesterségét csakúgy, önéletrajzi jellegű művei tanúsítják, a fölületesen budai úrifiúnak látszó ifjúnak igencsak bonyodalmas és nehéz sors jutott, nem csupán az „osztályidegen” minősítés, hanem a családi körülmények, a szegénység istenesen megnehezítette az életét. Úgy tetszik, a legkülönbözőbb sorsfordulatok voltaképpen menekvési útvonalak keresését jelentik (így jegyezhető az ornitológia, a kubikolás, az állategészségügy, a konzervgyár, majd az állatkert), hiszen az egyenes vonalú pályát elzárta előle a politikai stigma, egyetemre nem kerülhetett be. Ugyanakkor a véletlenek bírnak valamiféle sorsszerűséggel, egy ilyen kanyar pedig meghatározó, egész életére kiható mozzanattá vált.Az történt ugyanis, hogy váratlanul, talán magának is megmagyarázhatatlanul a festészethez fordult, noha semmilyen előképzettsége, elmondása szerint a legelemibb szakmai ismerete sem volt a mesterségről. Az viszont rövidesen kiderült, hogy az otthoni szűkös körülmények között nem fér el a festőállvány meg a festékszag.

Kócsag holdfényben

Albérletbe költözik.
Nem akárki a főbérlő. Vaszkó Erzsébet, a jó nevű festő, aki önként vállalt művészi szilenciuma után (rajzoló volt az Ipartervnél), nyugdíjasként ismét a festővászon felé fordul, sőt, még egy-két tanítványt is vállal. Szemadámnak fogalma sem volt Vaszkó Erzsébet munkásságáról, ám azonnal megérezte azt a szellemi minőséget, amely eladdig hiányzott a környezetéből, és igencsak kedvére való volt a tapintatos, de szakszerű pátyolgatás. Mindmáig szállásadóját tekinti igazi mesterének, annál inkább, hiszen nála akadt rá arra a színes albumra, amelynek borítóján Paul Klee nevét olvasta. (Vaszkó festészetére egy időben jelentős hatást tett a svájci mester munkássága.) Szemadám esetében ez a nonfiguratív formálás fölszabadító példáját jelenthette, bár fogyatékos ismeretei semmi esetre sem helyezhették el a kapóra jött példát a művészet történetében. Arra mindenképpen rádöbbentette, hogy éppen készülő, első önmaga által is minősített képe, a Kakasviadal hasonló szabadsággondolat jegyében fogant. És formálódik benne mintegy ars poeticaként a gondolat, hogy a képzőművészet nem kézügyesség, hanem – számára újféle – meditációs lehetőség.

Madármaszkos önarckép

Aztán korai házasság, gyerekek, megélhetési gondok következtek. Majd stabil állás, komoly fizikai munka az Állatkertben. Csúcsán a nagyragadozók főápolójaként. Nehéz megkerülni a helyszín szimbolikáját. Szemadám úgy tartja, a közeg, amelyben dolgozott, egyféle képe kora magyar társadalmának. Voltaképpen marginalizálódott páriák között telnek napjai, akiket a rendszer ellenségként kezelt. Ennél sokkal jellemzőbb jelképiségében, nevezetesen, hogy lényegében itt szerveződött meghatározó csoportosulássá (és szakadt egyúttal szét) a törvényen kívüli magyar képzőművészeti avantgárd egyik jelentékeny szelete, a No. 1 (alapítói Deák László, Kecskeméti Kálmán, Lisziák Elek, Orvos András; a csoport 1969-es kiállítását látta Szemadám György is); az állatkerti kiállításhoz részvevőként csatlakozott a szervező. Merthogy a társaságnak éppen ott és éppen egy amatőr festő, aki főápoló, talált helyet bemutatkozó kiállításra. Kirekesztettség és berekesztettség együttállása, ha szabad sarkosabban fogalmazni. Az a fiatalember szervezi az eseményt, akinek fogalma sincs annak politikai súlyáról, nonszensz voltáról. Ösztönösen – persze – érzi bizonyos szükségét az óvatosságnak; az állatkerti tanulmányokat rajzolgató képzőművész-palánták helyi bemutatójaként fedezi az aktust. Az Állatkert vezetése ellenben nem gyanít veszélyt. Holott az érlelődik, Aczél György látogatása után pedig retorziókba torkollik.

Marcel Duchamp és Hans Holbein sakkoznak

Fotó: Haris László

Működik a három „T” (tiltott, tűrt, támogatott), az állatkertiek egyszer s mindenkorra (mármint a pártállam regnálása idején) az első kategóriába kerülnek. Az autodidakta Szemadám súlyos tapasztalatokkal, mélyreható szociális, művészi, politikai, egyszóval társadalmi ismeretekkel gyarapodik, egyúttal tudatosodik ellenállása is az „értelem megzabolázásával” (Czeszław Miłosz szavai) szemben. Nem kis mértékben a megismert alkotótársak (az 1970-es pécsi kiállításon már El Kazovszkij, Bocz Gyula és mások szerepelnek velük) művészi-szakmai, politikai-etikai példája nyomán, amely átlendítette ösztönösségét a tudatosulás fázisába.

Császármadár nagyapám emlékére

Az az emblematikus madár az oszlopképen már berepült a szellemi légtérbe, úgy tetszik, fölismerte valós közegét. Nem szeretném – jelkép ide, szimbólum oda –, véletlenül sem bagatellizálni az akár eleinte kevésbé tudatos oppozíciót a bolsevista diktatúrával szemben, mert igenis, markáns és erkölcsös állásfoglalás volt ez a szembehelyezkedés, a személyiség lázadása a maga sajátos eszközeivel. Logikus következmény lett a továbbiakban kapcsolódása a balatonboglári kápolnakiállításokhoz (Galántai György szervezése), az úgynevezett kultúrpolitika egyik kitartó botránykövéhez.

Tengeri ló

Visszakanyarodva mégis Szemadám talán legjellemzőbb, de legalábbis legismertebb motívumához, a madárhoz, időközben újabb esztétikai nyomatékosítást kapott a népművészettől, amelynek gazdagsága, kompozíciós biztonsága, evidens érzelmi átélhetősége – más neves avantgárd társak (Halmy Miklós, Nádler István, Bak Imre, Csutoros Sándor stb,) mellett – őt szintén megérintette, talán-talán az egyetemesség igényének jegyében. Szemadám – ha tetszik – eklektikájában az itt elsorolt tanulságok egytől egyig jelentős helyet foglalnak el, és szívesen tehetjük hozzá, abban a személyiségéhez igazított formában, amelyben ez a jelentős és karakterisztikus életmű kiteljesedett, szertelensége hiteles alkotói módszerré fegyelmeződött.
Lényegében olyanképpen, ahogy a bevezetés fölvetette, vagyis tart még (és remélhetőleg jócskán) ama madár útja… ◼