Ha a háború befejezésétől számítjuk a kommunista diktatúrát (aligha túlzás, hiszen nyilvánvaló volt, Európa melyik oldalára kerültünk), akkor egyetlen évtized alatt szertefoszlott minden nemzeti, társadalmi, politikai illúziónk haladásról, egyenlőségről, szabadságról, demokráciáról. A nemzet majdhogynem egységes gyűlölettel fordult szembe a zsarnoksággal, lázadt föl függetlensége elárulói és megrablói ellen. Tiltakozott, majd fegyvert fogott „az épülő kommunizmus nagy országának” imperialista hadseregével szemben. Reménykedve a reménytelenben. Reménykedve a mindenkor cserbenhagyó Nyugatban, a klasszikus demokráciák értékrendjében. Ismét megtapasztalhattuk: egyedül vagyunk; a túlerő vereségre ítélte szabadságmozgalmunkat.
Akadtak azonban rendíthetetlen küzdők, akik a főváros szovjet megszállása után sem tették le a fegyvert (talán valóban reménykedtek a Nyugat és az ENSZ segítségében, talán önvigasz volt), megkísérelték a lehetetlent. Róluk évtizedeken keresztül hallgatott a hivatalos történelem, még gyalázkodva sem igen említették őket (kivéve a korabeli Dunántúli Napló otromba sorozatkísérletét); egyszerűen ki akarták törölni hősies kitartásukat, egyáltalán: az elszánt ellenállás tényét az emlékezetből.
Amikor a szovjet haderő Pécshez közelített, a Mecseki láthatatlanok akkor verbuválódott többnyire katonailag
szinte teljesen képzetlen fiatalokból
(legföljebb kétezren lehettek legteljesebb létszámukban, szökött katonák, bányászok, diákok, kezdetben nők is), és vonult föl a Tettyére, ahonnét jól be lehetett látni alattuk a várost, a tankok pedig képtelenek voltak a hegyet megmászni. Voltaképpen így is folytonos mozgásban kellett lenniük, nehogy belőjék állásaikat, vagyis gerillaharcokra rendezkedtek be, tizenkét napon át föltartották az aránytalan erőt képviselő ellenséget. Csak valamikor november közepén vált egyértelművé, hogy föl kell adniuk a küzdelmet, menteni kell a fiatal életeket. Akkorra már mindössze hatvan-hetven ember tért vissza a korábbi főhadiszállásra, Vágotpusztára, ott adta ki Kubicza János a parancsot az ellenállás beszüntetésére, és indult a maradékkal a jugoszláv határ felé.
Cs. Nagy Sándor rendező számára – miután találkozott a történettel – nem az volt a kérdés, kell-e ebből a történetből filmet készíteni, sokkal inkább az, miként lehet belőle filmet forgatni. Alapformául a rendezett (tehát konstruált) dokumentum kínálkozott, ámbár tisztában volt vele, milyen nehéz lesz a finanszírozás, a támogatások megszerzése. Arról nem szólva, hogy éppen a téma természeténél fogva, meglehetősen kevés dokumentum áll rendelkezésre. A járható út, föllelni azokat, akik még élhetnek a csoportokból, mesélhetnek hajdani életük alakulásáról. Így jutottak el a Láthatatlanok című film készítői – a rendező és alkotótársa, az újságíró Sashegyi Zsófia – Farkas Józsefhez, Tésenyi Ferenchez és Lux Antalhoz, akik ugyan semmit sem tudtak egymásról, hiszen odafönn nem azonos egységben harcoltak. Annyi azonban kiderült, hogy Tésenyi följegyzéseket készített az eseményekről (tizenhét éves volt akkor), Lux menekülését kisfilmben dolgozta föl és vetítette nemzetközi fórumokon is Flucht címmel. Szerencséjükre kézhez kapták örököseitől az egykori parancsnok, Kubicza János százados rendszeres és pontos följegyzéseit, rajzos helyzetelemzéseit, hadinaplóját, ami nemcsak hiteles dokumentációt, hanem formai ötletet is adott az egész film szerkezetéhez, jelesül a Rontó Lili által készített rajzanimáció segítségül hívását a képileg nem reprodukálható események, hangulatok megjelenítésére.
A film három szereplője három nagyon eltérő karakter. Csupán a rendező kezdeményezésére találkoztak életükben először. Hatvan esztendővel korábban már indulásukban sem volt közös vonás – a forradalom eszméjén kívül. A legfiatalabb, Tésenyi Ferenc középiskolás diákként vonult ki a Tettyére, Farkas József fizikai munkás volt, kiképzetlen katona, Lux Antal pedig az uránbányában dolgozott munkaszolgálatosként, tehát büntetésből, mivel megvert valami pártnyikhajt. Nagy valószínűséggel hasonló különbségek lehettek többi társuk között is. Bajtársiasság csak a közvetlen szakasz-
beliekkel alakulhatott ki, Kubicza százados – úgy tetszik – a fegyelem mellé ezt is javasolta katonáinak a folyamatos kiképzések során, amelyek a harcok szüneteiben zajlottak.
Tésenyi és Farkas Kubiczával menekült Jugoszláviába – reménykedve, onnét majd továbbsegítik őket biztonságosabb helyekre. Lux – soroksári sváb lévén – jobban bízott az akkor még létező Német Szövetségi Köztársaságban: a nyugati határ felé vette az irányt, jóllehet, már igencsak kockázatos volt az ottani átkelés. Tésenyi nyelvtudás nélkül Svájcban találta magát; fogorvosi diplomát szerzett, és nyugdíjba vonulásáig praktizált. Farkas előbb Új-Zélandra ment, de hamarosan Ausztráliában telepedett le, ahol fizikai munkából élve tett szert akkora tőkére, hogy éttermet nyithatott Melbourne-ben. Lux Stuttgartba került, fölvették a Képzőművészeti Főiskolára, majd átköltözött Nyugat-Berlinbe, amely éppen a legjobb úton volt, hogy átvegye a modern művészet (ideértve a filmet is) pezsgő, vibráló központjának szerepét; festőként, grafikusként, videóművészként hamarosan nemzetközi rangot szerzett, mára ismert, megbecsült alkotó szerte a világban.
Mindegyikük másként, intellektusának megfelelően élte meg nagyszerű kalandját a Mecseki láthatatlanokkal. Ferenc Svájcban minden módon igyekezett eltitkolni múltját, rengeteg kiküldött ügynök vadászott ugyanis menekült szabadságharcosokra. Legfőképpen hátrahagyott családját féltette a megtorlástól. József (alias Joe bácsi) sem kereste a kapcsolatot ausztráliai menekültekkel, egyáltalán nem beszélt, még családjának sem igen az 1956-os eseményekről. Antal, mint utaltam rá, filmben dolgozta föl kockázatos menekülését, amely álmaiban éveken át kísértette. Történetesen éppen nála jártam Nyugat-Berlinben, amikor super8-asra elkészítette az első változatot, amelyet néhány esztendő múlva – a videotechnika megismerésével – új hordozóra dolgozott át, bizonyos részletei pedig grafikai kompozíciók témáivá önállósodtak.
Sorsuk fordulatait, mondhatni pályafutásukat most a filmkészítés során mesélik el egymásnak, a sorsközösség mozzanatát természetesen aligha fedezhetjük föl bennük. Annál inkább rátalálnak a közös hangra, ahogy gerillaéletük kerül szóba.
Akkor sem a hőstettek, hadi cselekmények elsősorban, hanem olyan egyszerű, mindennapi kérdések, mint a táplálkozás vagy a védekezés a novemberi időjárás viszontagságaival szemben: mit ettek, mit ittak, hogyan melegedtek. És talán ellenálló létüket ezek a töprengések hitelesítik a legplasztikusabban. Az események, amelyeknek részesei voltak, más dimenziót rajzolnak mögéjük, akkor belevesztek a jelentéktelenségbe. Hatvan esztendő múlva a jól szituált öregembereknek föloldhatatlan rejtély. Az emlékek földuzzadt metafizikája valóban magába zárta az apró realitásokat. Ez pedig egyúttal válasz arra a fölvetésre, honnét merítettek bátorságot, erőt, állhatatosságot merész helytállásukhoz, mi volt az, ami szabaddá tette őket a nyomasztó rabság idején és a pusztulás fenyegetésében.
Megható a három öregember tétovasága, önmaga visszaperlése a mindent elsodró történelemből, rácsodálkozásuk saját múltjukra; de fogalmazhatnék úgy is: saját legendájukra. A rendező jó érzékkel vette észre ennek a tétovaságnak nemcsak dramaturgiai-lélektani jelentőségét, hanem szellemi különlegességét is: a három, teljesen idegen öregember így azonmód megleli a közös platformot. A néző pedig ízelítőt kap a hősiesség kevésbé mitikus, ugyanakkor szintén autentikus összetevőiből. Másképpen: a sorsszerűségből. Magától értetődik, abból a különleges és borongós hangulatból, amit szembetalálkozásuk legfénylőbb ifjúkorukkal és lassú búcsúzkodásuk az élettől ebben az összegabalyodásban jelent, az óhatatlan rezignáció, a szemekben föl-föllobbanó, már-már huncut büszkeség közjátékaival.
Sajnos Tésenyi Ferenc nem érhette meg a film bemutatását. Farkas József kettős életet él. Megvett Baranyában egy kúriát, s éttermet, fogadót nyitott. Az esztendő egyik felét itt, másikát Ausztráliában tölti. Van igazi magyar élete; kilépett a hosszú számkivetésből. Lux Antal – elmondása szerint – eleinte nagyon nehezen viselte a hontalanságot, hazavágyott, már a hatvanas évek közepén jött volna. A konzulátuson becsületesen figyelmeztették, börtön várja itthon. Amint azonban elhárult a veszély, jött, bekapcsolódott az itteni képzőművészeti életbe, művésztelepeken, kiállításokon, egyéb akciókon rendszeres szereplő; jelen pillanatban az MMA tárlatán a Vigadóban. Állandó otthona azonban Berlin.
A Láthatatlanok című film ötvenkét perce magabiztosan testálja három szereplőjének drámai sorsára hat évtizeddel korábbi nemzeti történelmünk drámaiságát, annál is inkább, mivel ők merész alakítói voltak históriánknak, ami egyértelművé válik a kevés, ám rendkívül ügyesen alkalmazott dokumentumokból és a szándékoltan foszlányos legendából.
Talán-talán egy játékfilm eljövendő esélyében?
