Ezt a nagybőgőt és a hangszer gazdáját jó pár évtizede ismerem; néha eltűnt a szemem (fülem?) elől, ám rendre ráleltem. Most itt van ebben a festőműteremben, ugyanis éppen itt akad dolga: nevezetesen egy kiállítás-megnyitóra készül a festővel.

Igric, jokulátor, skald, bárd, asug, ásik: mind-mind lényegében hasonlót jelöl: zenészt, énekest, szórakoztatót, akiknek társadalmi státusa ugyan változott a történelem során, foglalatosságuk viszont megmaradt az eredeti jelentés körében.

Szimpla gonoszkodásképpen kezdhetnénk azzal, hogy a nagy költő sejtése a magasságosok véleménye felől, lám, most beigazolódott: az istenek rémítő módra szeretik; bizony nyilvánvalóvá vált A helység kalapácsa friss televíziós filmváltozatából.

Ritkán beszélünk róla, bár a művészettörténet – főleg Keserü Katalin és mások jóvoltából – elvégezte a tárgyat illető kötelező föladatát, lényegében számba vette a magyar festőművészet megalapozásában lenyűgöző szerepet játszó Orlai Petrics Soma (emlékezzünk rá nevének legegyszerűbb formájával!) színes életművét, fölmérte jelentőségét, megbecsülte értékét.

Szemadám György festőművész emblematikus festménye saját házának halljában hosszú oszlopon függ, mintegy annak méretével vetekszik. A kékeszöld levegőégen talán berepülő fácán lebeg – elhagyóban a képteret. Mögötte, alatta lombok, csaknem abban a kék-zöld színtónusban, mint a repülés közege.

Valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján történt. Egyik megyei székhelyen járva szembe találtam magam a zsinagóga épületével. Kérdeztem kalauzomtól, a tanácselnöktől, mi a jelenlegi funkciója. Göngyölegraktár – volt a válasz.

Egyre kevesebben vagyunk, akik átéltük, s már képesek voltunk fölmérni 1956 jelentőségét, nevezetesen, hogy egy kis ország meg tudta rázkódtatni – szovjetunióstól – az egész kommunista blokkot. A világ haladó egyharmadát, ahogy az öntelt szlogen hangzott.

Hárman szálltunk föl a brassói gyorsvonatra, hosszú, egész éjszakai utazás állt előttünk Csíkszeredáig, célállomásunkig. Fábián Zoltán és Jancsik Károly képzőművész és jómagam részint egy képzőművészeti könyvsorozat bemutatójára mentünk.

Richard Strauss művészete megosztja a zeneértő, zenerajongó közönséget, de még a szakmát is. Apja, a ragyogó kürtművész nemes egyszerűséggel (na, és nem túl pontosan) úgy fogalmazott, olyan, mintha cserebogarak futkároznának az ő nadrágjában.

Bevezető gondolatok az idén 125 éve született Veres Péterről, egyik legjelentősebb népi írónkról rendezett kerekasztal-beszélgetéshez, akinek munkássága megkerülhetetlen, hatása pedig máig érezhető.

Pontos időben érkezett, vendéglátója nyitott ajtót, alacsony, szemüveges férfi, látszatra amolyan kishivatalnok, amilyen a sztereotípiák kiadatlan képeskönyvéből ismert, a szűkszavú bemutatkozások után szelíden terelgette dolgozószobája felé.

„Lebegni jó,
ölelni jobb volt,
de el már
borom sem érem.
Hologram vagyok
a hold homlokán
egy virtuál’
hóesésben.”