Nincsen abban semmi különös, semmi meglepő, hogy a Zsennyével (első említése 1237-ben Sennye) kapcsolatos hírekre mindig fölfülelek; falumról van szó, benne az éppen százéves, vert falú házzal, amelyben születtem, amelyet fönntartok, máig látogatok.

Megnéztem egy érdekes filmet. Televízió mutatta be, remélhetőleg moziba is kerül. Első pillantásra – sőt, a címből következtetve: 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója – dokumentumfilmnek tetszenék, ám a szereplőválogatás dokumentációja azt sugallja: játékfilm készül megtörtént eset alapján.

Él egy nemzetközi jelentőségű képzőművész viszonylagos visszavonultsággal Dunaföldváron, jóllehet, aki kicsit is ismeri a kortárs magyar művészetet, tisztában van jelentőségével. Visszavonultságát mindössze szenvedélyes munkaszeretete indokolja.

A történelem a múltbeli események összessége – tartja az értelmezés, nagyjából egyetérthetünk vele. Múltként érzékeljük, mivel egymásra rakódó események sora – a befejezettség érzetét sugallva. Kényesebb a folytatás: az emberiség múltjának tudományos ismerete.

A világ filmművészetének egyik legmeghatározóbb alakja több alkotásával filmtörténetet írt, életművének sokoldalúsága egyedülálló – e gondolattal ítélték a Berlinale döntnökei az olasz gyökerű rendezőnek, Martin Scorsesének az idei Arany Medve-életműdíjat.

Életének nyolcvankilencedik évében elhunyt Kévés György Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A XX. század második felének egyik legfontosabb építőművészére egy, az Országút magazin decemberi számában megjelent korábbi írásunkkal emlékezünk.

Szerencsére a magyar fotográfiának – akárcsak a képzőművészetnek, irodalomnak, zenének – megvan a maga bensőségesnek tetsző otthona, hiteles helye. Hitelessé pedig elsősorban olyan fontos és jelentős kiállítások teszik, mint Féner Tamásé volt ezen a kora őszön.

Több mint nyolcvan esztendeje élem életemet – részben vagy egészben – zsennyei szülőházamban, amit nagyanyám hadiözvegyként épített közel száz éve, élvezem a fél méter vastag vert falak „légkondicionálását” télen, nyáron, élem történeti és privát időmet.

Ezt a nagybőgőt és a hangszer gazdáját jó pár évtizede ismerem; néha eltűnt a szemem (fülem?) elől, ám rendre ráleltem. Most itt van ebben a festőműteremben, ugyanis éppen itt akad dolga: nevezetesen egy kiállítás-megnyitóra készül a festővel.

Igric, jokulátor, skald, bárd, asug, ásik: mind-mind lényegében hasonlót jelöl: zenészt, énekest, szórakoztatót, akiknek társadalmi státusa ugyan változott a történelem során, foglalatosságuk viszont megmaradt az eredeti jelentés körében.

Szimpla gonoszkodásképpen kezdhetnénk azzal, hogy a nagy költő sejtése a magasságosok véleménye felől, lám, most beigazolódott: az istenek rémítő módra szeretik; bizony nyilvánvalóvá vált A helység kalapácsa friss televíziós filmváltozatából.

Ritkán beszélünk róla, bár a művészettörténet – főleg Keserü Katalin és mások jóvoltából – elvégezte a tárgyat illető kötelező föladatát, lényegében számba vette a magyar festőművészet megalapozásában lenyűgöző szerepet játszó Orlai Petrics Soma (emlékezzünk rá nevének legegyszerűbb formájával!) színes életművét, fölmérte jelentőségét, megbecsülte értékét.