Mengyán András, Kieselbach Galéria. Fotók: Horváth Máté
Jó félszázada kiállító művész Mengyán András itthon és világ legkülönbözőbb pontjain – Münchentől Ankaráig, Újvidéktől Oslóig, Bergenig, Bukaresttől Velencéig, ami nem pusztán az ő termékenységét jelzi (noha jelezhetné), hanem a megbecsülő érdeklődést – akár különböző ízlésű fórumoktól. Mindenképpen mutatja tehát, hogy a rangos kiállítóhelyek szívesen látják az innovatív és korszerű magyar képzőművészt, akinek mind festményei, mind plasztikái vagy installációi hírelik a kortárs magyar művészet egyenrangúságát a modern nemzetközi eredményekkel.
Voltaképpen a múlt század hetvenes éveiben helyét kereső magyar új-avantgárd mozgalom (Bak Imre, Fajó János, Nádler István, Keserü Ilona, Molnár Sándor, Haraszthy István törekvései) részese, mindmáig következetes folytatója. A hivatalos szocreál diktatúrájának ez a társaság volt egyik legkövetkezetesebb ellenzője; ennek megfelelően hosszú ideig a tiltott kategóriába sorolták, majd a nyolcvanas években kerülhettek a tűrt szektorba.
Mengyán az Iparművészeti Főiskola formatervező szakán szerzett diplomát, és nyomban oktatói ajánlatot kapott, előbb óraadóként, később tanársegédként. Amerikai ösztöndíja után pedig a főiskola Alapképző Intézetét igazgatta docensként. 1990 és 1996 között hasonló pozíciót töltött be a bergeni (Norvégia) iparművészeti főiskolán. Ugyanott még kilenc éven át professzor volt. Pályája két fontos mozzanata – hogy állandó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, és hogy az oktatás-kutatás mindig párhuzamban áll alkotói tevékenységével – arra utal: tudatos pályaépítéssel, rendszeres elméleti készültséggel alapozza meg művészi munkáját.
Hitvallásként idézhetők tanulmánya szavai: Egy vizuális program legfontosabb célja, hogy a legnagyobb körültekintéssel és átgondoltsággal feltárja a vizuális alkotóelemek közötti legáltalánosabb összefüggéseket és kölcsönhatásokat, valamint ezek hatását az emberre és környezetére. Nem meglepő tehát, hogy sokkal inkább gondolkodik „vizuális folyamatokban”, semmint egyetlen festmény megfogalmazásában, sokkal inkább a lehetséges alkotóelemek logikai rendszerének föltárásában, megjelenítésében, ahogyan már indulásától formatranszformációi, egy-egy elem lehetséges permutációi foglalkoztatták – síkon és térben egyaránt; illetőleg a hozzájuk kapcsolható aspektusok (gyakran variációik). Korai grafikai, táblaképi munkáin ezek a lényegében matematikai kérdések fogalmazódtak meg; a belőlük fölépíthető egzakt esztétikai üzenet. Korunk embere gyakran észre sem veszi, mennyire behálózta már létterét, gondolkodását, viselkedését a tudomány, a matematika, következésképpen reagálnia kell a jelenségre a művészetnek.
A nézőpont változtatása, ezáltal a statikusnak tetsző látvány virtuális mozgásba hozása már az analitikus kubizmus határozott programja volt. Korántsem véletlen, hogy kevéssel később Moholy-Nagy a mozgásban való látásról írt könyvet. A talán durva közelítésnek minősíthető kubista formaadás a természeti formák szubjektív torzításaival kísérletezett, vagy éppen a természeti forma eliminálásával a mozgásban (lásd Lépcsőn lemenő akt Marcel Duchamp-nál). Miképpen egyáltalán az absztrakció a világ/világunk megismerésének mélyebb rétegeire irányul – vélvén, a geometriai formák annak logikai rendezettségét is közelíteni képesek. A klasszikus konstruktivizmus érdeklődése már jó száz esztendővel ezelőtt kifejezetten a szerkezetre, az építményre irányult: föladatát a konstruálásban látta. Egyáltalán nem véletlen, hogy a föntebb említett új-avantgárd csoportosulás szinte minden tagja hagyatkozott a kassáki örökségre; nem mellesleg ez könnyítette meg bekapcsolódásukat csakúgy az aktuális nemzetközi trendekbe.
A művész kiállítása a Kieselbach Galériában jól követhetően mutatja be ezt a folyamatot. Különböző térkonstrukcióinak létrehozása egyértelműen a szimultán többnézőpontúság felé irányította. (Logikai lényege tulajdonképpen megegyezik Duchamp idézett művével: előbb föltárandó az aspektusok szerinti térbeli szerkezet, majd megjelenítendő a lehetséges szimultaneitásban.) 1998-ban festette nagyméretű Többnézőpontú formatöredékek című festményét, amely akár programadója lehetett a mostani kiállítás anyagának. A formatöredékek olykor csak lendületesebb vonaltöredékekként mutatkoznak, mögülük azonban – ugyancsak vonalakkal megszerkesztett, egymásban-egymáson hánykolódó – téridom-illúziók sejlenek, halványabban vagy erőteljesebben.
Kissé emlékeztetve azokra a korábbi kompozícióira, amelyeken több dimenzióként emlegeti a különböző nézőpontok együttesét, sőt – elbűvölő didakszissal ábrázolni próbálja a „tört” dimenziókat. A gondolkodó embert régóta foglalkoztatják a három térdimenzión túl lehetséges (matematikailag annak tetsző) térdimenziók – mondjuk Eulertől Bolyain, Riemannon át a modern fizikáig. A XIX. századvég szélhámosait egyenesen lelkesítette a negyedik dimenzió eszménye, bolsevik idealisták később abban látták fölépíthetőnek a kommunizmust… Mengyán úgyszólván a fényt tekinti dimenziónak, amikor megépíti mozgalmas fényplasztikáit, illetőleg (a kiállításon is) elbűvölő szobányi installációját. Évtizedekre visszamenően szerepelnek jelentősebb bemutatkozóin ilyen produkciók.
Közhelynek hangzik, esetében azonban megalapozott sokoldalúságát hangsúlyozni. Egy ilyen kiállításon is megismerkedünk a festővel, a tárgyformálóval, a fényilluzionistával, a fény-tér szervezőjével, nem utolsósorban az elméleti kutatóval, aki a legmagasabb nemzetközi nívónak is megfelelve, a világ nagy gyűjteményeinek keltette föl érdeklődését, és viszi a magyar szellemi teljesítmény hírét mindenfelé, valamint azt, hogy konkretizmusával méltó módon képviseli azokat a hajdani társakat, akik már halálukkal bepecsételték életművüket.
Nem utolsósorban: Mengyán művészete az, amelyiket nem lehet érthetetlenségben elmarasztalni, olyan intenzíven emocionális, mozgósítja befogadója összes érzékszervét, és – igen – elméjét csakúgy…
Mengyán András Többszólamú dimenziók című kiállítása szeptember 13-ig látható a Kieselbach Galériában (1055 Budapest, Szent István körút 5.)
