Van a magyar képzőművészetnek – többek mellett – egy markáns vonulata, amelyet ősforrásként legkivált a konstruktivizmushoz lehet kötni. Persze mindenekelőtt formai jegyek alapján: részint a kompozíció határozott építettségében (összecsúsztatott síkok, síkváltások, áthatások), részint tárgyiasult formák, akárha naturálisabbak is, vagy geometriai alakzatok, harmadsorban pedig az elsődleges színek hangsúlyaiban a tónusokkal szemben.
A klasszikus konstruktivizmus tulajdonképpen a kubizmusból nőtt ki; őrizheti tehát mind a festészet „hagyományosabb” formavilágát (lásd magyar konstruktivizmus Barcsaytól – teszem azt Balogh Lászlóig), de az alapvető síkmértani elemek mellett építkezhet akár ikonikus jelekre (kereszt, nyíl, szív stb.), amennyiben primer jelentésekre hagyatkozna. Lux Antal pályája elején belekóstolt a kubista tradícióba, majd élénkebben foglalkoztatta a pop szellemisége, ám igen hamar kikötött a szinte minimalista fegyelmezettségű jelrendszereknél. Főként olyan talált jeleknél (szürrealista gesztus: object trouvée), amelyek eredeti narratívája vagy ismeretlen, eredetileg nincs képzőművészeti relevanciája, vagy elhomályosult, sajátosan nyitott jelként érdekelheti szemlélőjét, aki csupán a jelbeliséget ismeri föl, a denotátum – a tárgy – maga a lehetőség.
Az utóbbiak közé sorolhatók a legkülönbözőbb helyeken (például tehervagonok oldalán, csomagolóanyagokon) fölbukkanó, az idegen szakmában azonosító értékű jelek, de „zsákjain” Lux maga kreálta „varratokkal” (eszköz: tű, fonál) formál meg újabb – nyitott – jeleket (álüzeneteket) – a narratívát a befogadóra bízva. Ez a szellemi gesztus akár elektronikus grafikáin is működik – legyenek bár szövegtöredékek, vagy merőben pusztán betűk – grafikai arculatukkal (örökség a szintetikus kubizmusból?), Annyiban föltétlenül alakítva a klasszikus konstruktivista kompozíción, hogy a virtuális térbeliség hagyományos fogásaival sem él, sőt, olykor a geometrikus formák inkább „elúszó emlékei”, fakuló maradványai az elemi alakzatoknak.
Mindezek a stilisztikai apróságok összefoglaló markánsággal karakterizálják gazdag művészetét, amely úgy képes friss maradni a sűrűn váltakozó nemzetközi (nagy hatalmú galériák által irányított) trendek között, hogy szellemi közösségben él a több mint százéves modernizmussal, pontosan és értékek mentén tájékozódik az átláthatatlannak, követhetetlennek tetsző kavalkádban, szigorú szűrője kicsapja az álságos és gondolatilag üres divatokat. Ezt az alkotó hozzáállást, a szuverén művészi személyiséget igen kevesen óvták magukban generációjának honi tagjai közül. Kapásból talán Keserü Ilona, Molnár Sándor, Bartl József neve ötlik föl.
Utóbbi egyébként Lux gyermekkori barátja; Misch Ádámmal együtt színes, ám szűk művészi csoportot alkottak; éveken át megkülönböztetett figyelemmel kísérték, ha szükséges volt, segítették egymás munkáját. Közvetítő volt, az itthoni befogadást berlini lehetőségekkel viszonozta. Kapcsolatot ápolt az ott DAAD-ösztöndíjjal megjelenő magyar művészekkel: köztük Jovánovics Györggyel vagy Haraszthy Istvánnal, Édeskével. E sorok írójának ajánlotta a nyolcvanas évek elején az új érzékenység Volker Diehl mozgatta nyugat-berlini csoportosulását budapesti megismertetésre. A társaságot bemutattam a Fészek Klubban, ahol – minő borzalom a tiltások színpadán! – nemcsak festmények lógtak a falakon, akcióra is sor került.
Lux Antal művészete bizonyos értelemben a Mecsekből ered. 1956 őszén onnét védték ifjú társaival Pécset az orosz támadókkal szemben, aminek egyenes következménye lett menekülése az országból, új otthonra lelése az akkori Német Szövetségi Köztársaságban, majd Nyugat-Berlinben. Ez az ő meghatározó élményvilága: cipeli magával egy életen át (Menekülés című videója), ráterheli művészetére, amelynek – úgy tetszik – legderűsebb pillanatai mélyén sejlik valami nem föltétlenül áttetsző tragikusság. Hosszabb elemzés kideríthetné, már itthon kapott ilyesféle szemléleti indíttatást első mesterétől, Ilosvai Varga Istvántól.
Mégis, az alaphangot a diktatúra negatív élménye ütötte föl benne, az új, a demokratikus környezetben vált egyértelműbbé számára. Mindezt amiatt szükséges ennyire határozottan, tárgyilagosan leszögezni, mivel – röpke pop-artos figuratív kitérő után – Lux elvontabb formanyelvben találta meg biztos kifejezési lehetőségét. Ennek ellenére sem ítélhetők munkái absztraktnak; nagyon is konkrét formaviszonylatok derülnek föl a figyelmes szemlélő előtt. Ő maga előszeretettel jelekről beszél, noha olyan jelekről, amelyeknek talán értelmezhető a tárgyuk, jelentésük azonban alapvetően megváltozott, elmosódott vagy éppen virtuális. Mindenesetre, belépve egy kiállítóterembe, a Lux-művek bármilyen környezetből kiugranak markáns karakterükkel, jelváltásaikkal, „küzdő formáikkal” – akár Franz Marc-i értelemben.
Agyafúrt trükkel kerülte meg az örök fiatalság iránti fölösleges és reménytelen nosztalgiát: Lux Antal a frissességre hagyatkozik, ami nemcsak valószerűbb, életkortól független, de bizonyíthatóan – bizonyítja folytonosan – sokkal produktívabb: mindegyre alkotásra ösztönzi, és a művek sora igazolja az alkotói gondolkodás eleven gazdagságát, invenciózusságát, eleganciáját. Ez utóbbit szintén, bár ilyen minősítés meglehetősen ritkán hangzik el, jóllehet, egyáltalán nem magától értetődő, ráadásul kivételes és ritka pillanata a művészeteknek. Ugyanis a frissességen kívül társulnia kell a szakmai fölkészültség biztonságával, a legjobb esetekben pedig az újításra mozdulás szenvedélyével, erényével.
Ez a bőtermő életmű valóban élénkségével, üdeségével, dinamizmusával nyűgöz le, s még azzal az eltökéltséggel, amellyel újból átvizsgálja viszonyát olyan hagyományos műfajhoz, mint a grafikai formálás – méghozzá színben fölfejlesztve. Nemcsak megkeresi benne a saját lehetőségeit, de jócskán tágítja, főképpen a festőiség dimenziói felé; ezek az új grafikák kizengetett, markáns elemekből épülnek meg, noha semmi esetre sem hierarchikusan, például nem a konstruktivista normák szerint. Megmaradnak abban a mellérendelésben, noha nem esetlegességben (ámbár az sem lenne fölróható!), amelyben keze ügyébe kerültek, tehát a gondolatfolyamat sugalmazásában, sőt, ötletelő eszközhasználatában, egyáltalán nem riadva vissza a konkrét absztrakciójától, netán az absztrakt konkretizálásától.
Festékfoltok, satírozások, gesztusok, mértani formák, beírások, idézetek, kollázselemek – ámbár nem hierarchiában, ennek ellenére egyensúlyban: a képfölület nagyvonalú birtoklásával (majdnem az került ide: belakásával, mint valami kvázi otthonossággal).
A nézőnek egyszerre jut eszébe: a teljes huszadik századi avantgárd lényeges mozzanatainak fölidézését követheti jellegzetesen privát lajstromozásban, illetőleg villanásokban, másfelől pedig lírai emlékezéssel, még inkább töredékes látomással szembesül azzal a nagyszerű korszakkal, amelynek megidézett zárványai tanúskodnak a hajdani aktív és formáló részvételről, és amely máig megőrzött késztetés a művész alkotói szellemiségében egészen a tényleges gesztusig: a képi üzenet tárgyi megfogalmazásáig. Ahol egy jó ideje eliminált mozzanat kap újfent hangsúlyt: a kézjegy, amelyet éppenséggel a gesztus őriz eredeti lendületességében, a kései életszakaszában is friss Lux Antal kifogyhatatlan, izgalmas termékenységében.
Ragaszkodása a tárgyiassághoz akkor a legnyilvánvalóbb, amikor ismétlődően elhatározó élményeihez fordul. Földolgozásuk előbb a film, majd a videó eszközeivel csakúgy újra meg újra programban volt/van. A számítógépes grafika, az elektrográfia pedig egyenesen kínálja azokat a technikai manipulációkat, amelyek ezt a már-már eklektikusnak tetsző formavilágot a lehető legexpresszívebb, leghatásosabb kifejezéshez mozgatják. Magabiztos ízlése akár direkt mondandók kifejezését is meggyőző esztétikumként képes elfogadtatni. (A töltények újabb grafikáin első olvasatban reflexiók az agresszióra, a terrorba, erőszakba forduló világra, életrajza ismeretében viszont a súlyos, a megkerülhetetlen emlékezés jelei.
Emlékezésé éppenséggel akár a gitár – a dobtáras géppisztolyt becézték így – novemberi hideg vasára.) Pontosan az a legmeghökkentőbb, egyúttal a legméltánylandóbb az életműben (a kilencedik X végén lehet és szabad életműről beszélni), ahogyan következetesen ragaszkodik a korszerű formanyelvhez, az igényes mondandóhoz, vagyis az etikus alkotói magatartáshoz. Ezekről a normákról, komplex együttesükről többnyire meg szoktunk feledkezni a modern művészetről szólva; mondhatni a lényeget kezeljük sajnálatos nagyvonalúsággal. Lux Antal nem egyszerűen korszerű művész, hanem a kortárs egyetemes művészetnek nemzetközileg elismert, többszörösen kitüntetett alakja, akinek itthoni sorozatos kiállításai viszonylag alaposan követik munkásságát, ismerői pedig tisztában vannak rangjával a zilált honi értékrendben szintén…
Képek a művész jóvoltából.
