Ebben az átláthatatlanul zsúfolt hírvilágban, amely elsősorban a borzalmakra, a borzalmak mind töményebb adagolására épül, szinte közömbösen siklunk át egy-egy ismerős, vagy akár távolabbi barát halálhíre fölött. Amikor alaposabban, tényszerűbben visszagondolunk, mit hallottunk, mit olvastunk, csak akkor merengünk el afölött, hogy voltaképpen minden ilyen hír – meglehet alkalmilag – kissé átrendezi múltunkat, rövidebb-hosszabb időre addig jelentéktelennek tetsző mozzanatai nyomatékot kapnak, esetleg képileg megkísértenek, kiemelik, vagy éppen elfödik emlékeink szakadásait, apróságok kapnak hangsúlyt; rádöbbenések: de hiszen a szerényebb kapcsolatok is kapcsolatok voltak – a maguk esetlegességében föltétlenül. Tájékozatlan, esetlen falusi gyerekként hirtelen kerültem a negyvenes évek végén Budapestre, az Üllői út 24. szám alatti evangélikus központba a vasárnapi iskola rendszeres látogatójának; ott ismertem meg Grünvalszky Karcsi bácsit, a tisztelendő urat és családját, feleségét, Piroska nénit, velem egyidős „Kákó” fiát (így becézték), valamint az akkor négy-ötéves Ferkót, a kis „tisziket”, akik többnyire vitték a vasárnapi iskolát. Beletanultam a szeretetvendégségek rendjébe – komolyságába, vidámságába egyaránt, még a Karácsony Sándor utcai pincetemplomban is kitartottunk; aztán – szívós hatalmi aknamunkával – fölbomlottak a hasonló közösségek, az újak engem nem vonzottak, ellenben tizenkét évesen részt vettem a konfirmációs fölkészítésen, majd Karcsi bácsi konfirmált – emlékezetem szerint Károly fiát szintén velünk a Rákóczi úti templomban.
Évek múltán is fölkaptam a fejem a Grünvalszky név emlegetésére, ekként – előbb csak véletlenszerűen, később tudatosan – figyeltem Feri pályájának alakulására, rövid „filmes” életemben olykor összefutottunk különböző eseményeken, meglepett hihetetlen aktivitása, társalkotói fölbukkanása – mondjuk – Szomjas György vagy Jancsó Miklós oldalán, akár asszisztensként, akár operatőrként, érdekeltek izgalmas portréfilmjei – különösképpen a szinte játékfilmes Jancsó-portré, örültem díjainak, elismeréseinek. Majd egy véletlen vagy a sors úgy hozta, fotókiállítást csináltunk Grunwalsky (ő így használta a nevet) Jely Ferenc fényképeiből Szentendrén. Én nyitottam meg, Karcsi bácsi a megnyitó után odajött hozzám, némi malíciával kért, hogy vezessem végig a tárlaton, mivel ebből az egészből nem ért semmit, nem érti, hogy ez a Ferkó mit akar „összefestegetett” képeivel, merthogy valóban utólag manipulált képek tarkállottak a falakon: Feri színes filctollal, magabiztos provokációval már-már a fénykép vélelmezett hazugságai ellen tiltakozott, talán önmagán számon kérve eszköze korlátait; fölszabadult, vadóc gesztusok voltak ezek a beavatkozások, ennek ellenére sugárzott belőlük az a szigorúság, amely egyébként rendezői, operatőri világát határozottan jellemezte.
Azzal a kíméletlenséggel egyetemben, ami a Goldberg-variációk című „alkotói” filmjét (írta, rendezte, fényképezte) jellemzi, amelynek a rekviemje – úgy tetszik – ugyancsak színekkel korrigált valóság-rekviem, egyúttal fölbontandó, hogy elviselhessük azt a lágyíthatatlanul kemény világot, amely Bach álmatlanság elleni receptjével szemben – a film eseménytelen történetében – következetesen a halál végérvényességét sulykolja; persze, a túlélők riadalma szerint. Ámbár ennek a riadalomnak (ha nem önsajnálat volna) semmi helye egy hatalmas, nem föltétlenül mindig egyértelmű életmű lezárulásánál, megvalósítója eltávozásánál, annál több helye a tiszteletnek, a búcsú beletörődő fájdalmának, ebben az esetben még inkább: főhajtásnak Grunwalsky Ferenc művészi teljesítménye előtt (s az ismerős emlékezésének mindannyiunk nevében)…
Nyitókép:Grunwalsky Ferenc
Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Grunwalsky Ferenc.jpg
