TörŐsbemutatót dirigálhat november 17-én, Orbán György III. szimfóniáját adják elő a Miskolci Szimfonikusokkal. Fontosak a kortárs darabok?
Egy fiatal karmesternek a legkülönbözőbb stílusokat is el kell vezényelnie, hiszen az összes korszaknak megvan a maga nehézsége, amit érdemes megtanulni. Egy kortárs kompozíciónál nem létezik több évtizedes előadói praxis, nem egyértelmű, hogyan adjuk elő. Ez sokszor könnyebbséget jelent, néha azonban nem. Ha él a zeneszerző, akkor segíthet válaszokat adni a darabban felmerülő kérdésekre, ha nem, akkor teljesen magunkra vagyunk utalva. Azonban ez igen fontos és egyetemes misszió, mert
a koncerttermekben jóval gyakrabban hangzanak el a korábbi évszázadok népszerűvé vált szerzeményei, egyre inkább érezheti magát múzeumban a publikum… Leginkább nekünk, ifjú dirigenseknek kellene ezt a trendet megfordítanunk,
fiatal művészeti vezetőként ebben örömmel veszek részt. A Miskolci Szimfonikus Zenekar mindig is szívesen mutatott be kortárs alkotásokat, az elmúlt években már nemcsak a városukban, hanem a Pesti Vigadóban is, ezt a szokást igyekszünk még hangsúlyosabbá tenni. Fontosnak tartottam, hogy Orbán György darabja a miskolci koncert után a Vigadóban, a pesti közönség előtt is felcsendüljön, ahol november 23-án Tóth Péter Sindbad ősbemutatójával, Gyöngyösi Levente Piccoloversenyével és Csemiczky Miklós Négy bagatelljével együtt szerepel majd.
Eltérve a nyitány, versenymű, szimfónia megszokott, koncerttermi hármasától…
Maga a szimfonikus koncert is a romantika szüleménye. Korábban létezett például otthoni szalonkoncert vagy épp kaszinókoncert, de száz évvel ezelőtt a komolyzene beköltözött a hangversenytermekbe, színházakba, s nem sokkal később alakult ki a nyitányból, versenyműből, szimfóniából álló programsor. Kétségkívül nagyszerű recept, de mára már az emberek érdeklődése megváltozott, a mai közönség is nyitottabb lett. Azt látom, hogy a fiatal karmester-generáció egyre több tagja igyekszik minél színesebb programot összeállítani, meglepő darabpárosításokat kitalálni, hogy a publikum rádöbbenhessen: egy szokatlan műsor alkotásai is jól illenek egymáshoz. Így teremthet az ember kapcsolatot eltérő korszakok, kultúrák, értékek között, és ha így a közönséget is sikerül vele megnyerni az ismeretlenebb daraboknak, az külön öröm.
Fotó: Pálffy Barbara/A művész archívumából, engedélyével
A miskolci publikumot sikerült?
Meghatottan és büszkén mondhatom, hogy a második közös szezonunk bérletei rekordszámban fogytak el! Azt érzem, az első évadunk alatt komoly bizalmi viszonyt sikerült felépítenünk. Látható, hogy egy-egy pozitív élmény, rácsodálkozás elegendő már, hogy utána az amúgy máshoz szokott hallgatóság is szívesen jöjjön szokatlan, kevéssé ismert műsorra, és ne tartson attól, hogy mit fog majd hallani.
Végigolvasva életrajza eddigi állomásait, tudatos építkezést mutat a bécsi Zeneakadémiától a regensburgi és ulmi színházon át a Mecklenburgi Állami Színház első karmesteri posztjáig. Némiképp kitérőnek tűnik Miskolc…
Nem tartom annak, csak más az irány. Most ezerötszáz kilométerrel vagyok keletebbre, mint azt korábban terveztem, de szakmai szempontból a legjobb lépés volt elvállalni egy jelentős potenciállal bíró nagyzenekar művészeti vezetői posztját.
Azt kell megtanulnom, miként kell egy együttest vezetni és velük együtt építkezni.
Apropó építkezés: a szüleimnek köszönhetően az Operaházban nőttem fel, édesapám a dalszínház karmestere volt, édesanyám a kórusban énekelt. Két és fél évesen vittek először magukkal, s attól kezdve én, az amúgy empatikus, nyugodt kisgyerek csak akkor rendeztem otthon nagy drámát, ha a szüleimnek szabad estéjük volt, és nem akartak volna a munkahelyükre menni, ellentétben velem…
Ezek szerint semmi sem mentette meg a zenész hivatástól?
Persze voltak más ötleteim is, édesapám pedig tréfásan rendszeresen mondogatta a baráti körünknek, amikor ők dicsérték a zeneiségemet: „Akkor is bankszakember lesz belőle, hogy legyen, aki eltartja a szegény művészszülőket!” Aztán valahogy mégsem így lett… Közben a háttérből persze mindig nagyon támogatott. Gyerekként először a reflektorfény varázsolt el, később azonban megértettem a karmesterség legszebb részét: a számos, különböző egyéniségből egységet kovácsolni…
Akadt a pályán versenygyőzelem, Don Giovanni a Schönbrunni Kastélyszínházban. Aztán Németországba indult, gondolom, a gazdag, sokszínű zenei élet miatt.
Igen, az ember azt gondolja, könnyebb egy akkora piacon, mint a német, lehetőséghez jutni, azonban a fél világ ott szeretne dolgozni. A mecklenburgi állásomra kétszázan jelentkeztek, ebből tizenkét aspiránst hívtak be, s végül én nyertem el az első karmesteri posztot. Az első osztályú német színház megbecsült pozíciója volt a szakmai ranglétra következő lépése az addigi munkahelyeim után. A szakmát bár korán kezdtem, nem akartam semmit sem siettetni, és esetleg huszonkét évesen fő-zeneigazgatóvá válni. Ez a hivatás csak a mindennapos munka és a sok fellépés által ad annyi rutint, amennyivel már ki tud állni az ember egy zenekar elé, és meri őszintén képviselni azt, aki valójában.
Az építkezésnek köszönheti, hogy mostanában beugróként is szép sikereket arat…
Sokat segít ebben a helyzetben a megszerzett rutin. Az ember már nem izgul annyira, mint korábban, hiszen már van egy bejáratott eszköztára, amely a sikerhez vezetheti. Ennek szép példája volt a nyár eleji beugrásom a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnál.
A magyar klasszikus zene napja előtt tisztelegtünk, Bartók-, Weiner-, Kodály- és Gyöngyösi-kompozíciókkal, s kétnapnyi felkészülési időm volt összesen…
Szakmai életutam egyik csúcsa volt ez a koncert, ahogy csodálatosan egymásra találtunk a zenekarral.
Két produkcióra is felkértek a Magyar Állami Operaházban: egy Traviata-sorozatra, valamint az első premieremre, a Székely Kriszta rendezte Così fan tuttéra. Ezután egy Hamupipőke-széria következik a Stuttgarti Operaházban, amely nemcsak Németország, hanem Európa egyik legrangosabb dalszínháza is.
Bruno Walter azt mondta: a karmesterség az élet második felének mestersége, sok minden vár még egy harminckét éves dirigensre. Mit tart a szakmai fejlődése következő lépésének?
Azt mondják: a jó pap holtig tanul, s úgy vélem, ez igaz a karmesterekre is. Talán ezért türelmesebbnek kellene lennem… Hiszen az, hogy ennyi idősen az ember nem valósít meg valamit úgy, ahogyan azt korábban elképzelte, nem jelenti azt, hogy rossz dirigens, csupán gyakran néhány évtizednyi tapasztalat és bölcsesség hiányzik hozzá.
Sok mindent fel lehet sorolni, hogy mitől jó karmester valaki, én két dolgot emelnék ki: az egyik az őszinteség. Ha ezt érzi egy zenekar, számos hibát vagy hiányosságot megbocsájtanak a dirigensnek. A másik pedig a bizalom.
A karmesternek muzsikuspartnerként kell tekintenie az együttesre, hiszen a mű csak a közös munka eredményeként hangozhat fel a megálmodott módon. Ez már sokkal nagyobb kihívás, megtalálni a kulcsot a muzsikusok lelkéhez egész életre szóló feladat. A szakma összes többi eleme – az ütéstechnika, vagy az, hogy ki mennyire jól hall, miként próbál – csak másodlagos.
Mi a következő ötéves terv, hogyan tovább?
Remélem, a mi közös utunk a Miskolci Szimfonikusokkal szép gyümölcsöket terem. Általánosságban pedig bízom abban, hogy a naptáramat egyre inkább olyan felkérések töltik ki, amelyek igazán a szakma iránti szenvedélyről és az elhivatottságról szólnak.
Nyitókép: Koncert a Miskolci Szimfonikusokkal, a karmesteri pulpituson Török Levente
Képforrás: Kiss Viktor/Miskolci Szimfonikus Zenekar Nonprofit Kft.
