Ugyanis a valóságos sztori megöregedett főszereplője jelen van, instrukciókkal szolgál félszázaddal korábbi partnere kiválasztásához; főleg a karakter megközelítéséhez. Természetesen jelen vannak a stáb tagjai (köztük a főhős ötven évvel korábbi megszemélyesítője), hitelesítő megjegyzéseket várva. Talán ez az a pillanat, amikor a film két rendezője (Nagy Anikó Mária és Lukácsy György) számára világossá válik, hogy az emlékezet korántsem tökéletesen megbízható, a dokumentumok pedig, bár vaskosak (hatszáz oldal belbiztonsági megfigyelés), azt, ami emberileg, a személyiségből érdekes, aligha tartalmazzák.

A filmbéli (Mészáros Martin) és a valóságos Tóth Miklós a mozidarabban

 

A hagyományos magyar dokumentumfilmben gyakori „öszvér” rekonstrukció: eljátszatják hivatásosokkal a dokumentumot, noha az életben az orruk előtt van, s jóakaratú (?) képzelgésekkel vagy éppen melodrámával szolgálna. Morálisan is tiszteletre méltó esztétikai invencióval úgy döntenek, dokumentálják a dokumentáció szerénységét a valósághoz képest. Jelesül: beérik a valóságossággal, ugyanis a művészetnek ez az egyetlen őszinte viszonya a valósághoz. Végtére az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója arról szól, hogy a nyersanyagból (az állambiztonsági szervek dokumentumaiból, valamint élő főszereplőjük emlékezéseiből, fizikai jelenlétéből) miként kopik ki a szokványos filmkonstrukció sematikus dramaturgiája, és lép helyébe egy átgondoltságában nyitottabb, konzekvensebb, noha a kommersz dramaturgiákhoz képest ösztövérebb filmalkotás képe.

Regények esetében használtam már a kifejezést; ideigazítom: a metafilm eszméjére találtak rá.

Arra, ami túlmutat a filmen, noha éppen a filmmel mutat túl rajta. Egészen pontosan: nem vélt filmsztorijukat kívánják földolgozni, noha kétségtelenül kínálja magát (mint mondtam: dramaturgiai idomításban), azt láttatják a nézővel, milyen távol maradna egy ilyen mozi az 1968/69-es magyar társadalmi-történeti valóságtól, milyen távol a benne létezett, azt megélő személyiségtől. Tóth Miklós története abból a szempontból önmagában izgalmas (akár egy kémregény), hogy nem „szimpla” megfigyelés tárgya (miképpen többen, mint gondolnánk), ő egyfelől „csali” az angol követségi gépírónő (Alexandra Parmenter, az iratokban Fitos) megfigyeléséhez, aki elvezethet az angol diplomácia ellenséges tevékenységéhez. Másfelől pedig alkalmasint – megfelelő „meggyőzéssel” – Miklós (fedőnevén Lovag) akár készséges ügynökként hasznosítható. Szövevényesnek tetszik a „szervek” gondolkodása, ám a hatszáz oldalas képes jelentésanyag világosan láttatja tevékenységük rutinírozott éberségét.

Barta Ágnes és Mészáros Martin a filmben

 

Merthogy az ellenség nem alszik – hangozhatnék egy humorizálóbb filmvászonról. Magától értetődik, az alkotók fölhasználnak eredeti fölvételeket, bejátsszák Kádárnak azt a végtelenül cinikus és aljas bonmot-ját, amivel rajongó népének elmagyarázza, milyen hasznos mind a pártállamnak, mind az ellenségnek, ha lecsukják. Azt hiszem, úgyszólván az egész már-már képtelen históriának ez az általános cinizmus a rendszerspecifikus forrása.

Mi több: a besúgóvilág eredete. Egy eredendően bűnös és a politikai bűnözésre mindig kész diktatórikus rendszer önvallomása arról, hogy tartania kell azoktól, akik kétségbe vonják legitimitását.

Mondom én – fél évszázad távolából. Miklós azonban akkori egyetemi hallgatóként mit sem látott ebből, vagy amit látott, az sem érdekelte. Eszébe sem jutott barátról, rokonról föltételezni, hogy bizalmaskodásuk, készségességük nem valami köznapi filantrópiából fakad, megbízást teljesítenek: alighanem két szerelmes balekot (Lovagot és Fitost) igyekeznek szerelmük beteljesítéséhez segíteni. Itt a szerzők kissé túlzó didaxissal rekonstruálják – hiszen a cím ígéri –, no nem a szerelmet, a belbiztonságiak idétlen ügyeskedését (lehallgatás, fényképezés stb.), megítélésem szerint a filmegészhez képest fölösleges illusztrációként. Úgy tetszik, inkább a hetvenhat éves Tóth Miklósnak szól; az ő majdnem naiv reakcióira kíváncsiak.

Lányok a házibulin Barta Ágnes, Martos Hanga és Roehnelt Zsuzsanna 

 

Kétségtelen, rendkívül sokat köszönhet az átalakulóban lévő sztori az eredeti, a jelen lévő hősre áttolt főszereppel. Továbbmegyek: annak, hogy aktiváló reflexióképpen párhuzamba, együttműködésbe állítják az általuk kiválasztott ifjúkori alteregójával (Mészáros Martin finom és érzékeny, aktív és tiszteletteljes alakítása), aki olykor már-már játékmester, jóllehet, nyilvánvaló, hogy mögöttük ott szerénykednek az alkotók. Azonkívül, hogy jelképesen megjelenítik a személyiség szembenézését korábbi önmagával, ösztönzik a metacselekmény továbbvitelére: részint a jelenvalóban, részint az elmúltban. A film és a valóság történésének megfelelően rejtélyesebb marad Fitos figurája, őt ugyanis kizárólag szerepként játszó személyként ismerjük meg (amiben igencsak meggyőző partner Barta Ágnes), úgyszólván észre sem vesszük, hogy nemcsak az állambiztonságiak szemében főszereplő, hovatovább – akár hiányával – a film második felében számunkra is.

Ahogyan fölcsigázódik az öreg Miklós érdeklődése egykori megszenvedett (az, mivel börtönnel járt) szerelme és szerelmese iránt, úgy válik a nézőben mindinkább bizonyossággá, hogy a múlt történései talán eseménysorba rendezhetők (ez volna a történelem), de a személyiség múltja elrejtettebb marad, mivel a privátszféra birtokolja.

Ezt, valamint ennek dramaturgiai konzekvenciáit értették meg pontosan a film alkotói (ideértve a szereplőket csakúgy), egyúttal ellensúlyával ezt bizonyítja a múltbogozásba mind meggyőződőbb elánnal bekapcsolódó és folyamatosan érzékenyebbé váló Miklós.

Nem tudhatja ugyanis, tehát nem tudhatjuk mi, nézők sem, valójában milyen szerepe lehetett az ügyben szerelmének, Alexandrának; vajon nem az angol hírszerzés kontraprodukciója játszott-e közre a szerelmi viszony sajátos alakulásában? Ez az a kérdőjel, amely talányával kikanyarodik a film befejezéséhez. A rekonstrukció vagy a teljes dokumentáció ugyanis igényelné a másik felet (Fitost, vagyis Alexandrát), főként az ő magyarázatát Miklósnak, ezen belül pedig a gyanú megerősítését vagy elhárítását, miszerint közreműködött szerelme csapdaszerű disszidálási próbálkozásának leleplezésében.

Ám Alexandrát elnyelte a történelem; svédországi otthonának ajtajába a Miklós által benyomorgatott levél vagy célba jut, vagy elviszi olvasatlan egy erősebb légáramlat, ahogyan a múltak jelentős részét a felejtés. Annyi azonban bizonyos, hogy láttam (remélem: sokadmagammal) egy kivételes, meggyőzően tehetséges és tisztességes filmet egy gyalázatos világról…

Nyitókép: Jelenet a filmből, a két főszereplő, Mészáros Martin (Lovag) és Barta Ágnes (Fitos)