És – persze – a falu leghíresebb épületével: a Bezerédj-kastéllyal összefüggő információkra. A kastély ugyan eredetileg Sennyey-tulajdon volt, mai angolos formáját lényegében Bezerédj Eleknek köszönheti, házasság révén került a Békássy család birtokába; utolsó tulajdonosként Görgey Józsefné Békássy Antónia örökölte meg lányaival, unokáival és lakta is 1947-ig, amikor az alaposan kifosztott épület a frissen alakult szovjet típusú téeszcsé használatába került. Nem egészen rendeltetésszerű használatra; úgy vélték, finom parkettája a legalkalmasabb a magtermények szárogatására. A gabonahalmok alatt fülledt-penészedett a parketta, a magvakra szép számmal beköltöztek az egerek és a patkányok. A család kiszorult a korábbi kertészházba, egy részük pedig elköltözött. Farkas János szobrászművész, Görgey Ilona férje például Szombathelyre, ottani műtermébe. Valószínűleg szerepe lehetett abban, hogy szombathelyi művésztársai figyelme a kastély felé fordult, kezdeményezésükre a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja kezelésébe került.

Megmenekült, alkotóház lett, de még évekig tartott, mire sikerült újrabútorozni – Majthényi Károly szobrászművész-igazgató fáradhatatlan és szenvedélyes gyűjtögetése (lófogaton járva szerte a megyében) eredményeként.

Az arborétum jellegű kastélyparkhoz ő csatoltatta a Borjúskert nevű őstölgyest a Békássy család kis temetőjével, ahová édesapja annak idején hazahozta Békássy Ferenc költő, huszárfőhadnagy tetemét a dobronuci frontról.

Békássy Ferenc sírja a kastélykertben 

Akárcsak a testvérei, Békássy Ferenc is Cambridge-ben tanult – előbb a Bedales Schoolban, majd a King’s College-ban. Bár a háborúban ellenség volt, emlékét tábla őrzi a College kápolnájának falán – szemben az elesett angol diákokéival. Békássy Virginia Woolf társaságához tartozott, halála után az írónő gondozta angol nyelvű verseinek kiadását. Ugyancsak szoros barátság fűzte a nála tíz esztendővel idősebb John Maynard Keyneshez, a Világbank későbbi alapítójához. A kiváló közgazdász egy alkalommal a zsennyei kastély vendége volt; ő adott Ferenc hazautazásához kölcsönt, amikor hírét vették a háború kitörésének. Egyébként a fölvilágosult szellemű kastélynak mindig akadtak jeles vendégei; gyakorta megfordult itt a Békássy Istvánnal baráti viszonyt ápoló Deák Ferenc, ide-idelátogatott Kajdról Ambrózy-Migazzi István gróf, a dendrológus, a Jeli Arborétum megteremtője. Békássy Ferenc nagynénje, Békássy Elemérné irodalmi szalont vitt Gellért-hegyi házukban, ahová Babitsot is várták, aki azonban nem élt a meghívással, amint némi önváddal említi fájdalmas szépségű nekrológjában búcsúzva a hősi halott ifjú költőtől.

Tehát ez a kastély – mondhatni – emlékhely, ám korántsem pusztán az én személyes emlékeimnek, noha – vallom – azoknak is. Az egykori falu népe, kivált, akik munkát kaptak tőle, tisztelték a kastélyt, a kastély népét, de azt a részt külön településnek tekintették; még gyermekkoromban is Kis-Zsennyeként emlegették; a költő is ezt használta.

Alkotóházként vagy ahogyan általában nevezték: művésztelepként – eleinte úgy tetszett – maradt, de inkább nőtt a távolság a falu és a kastély között. Nőtt, mivel a vendégek mégiscsak idegenek voltak; hát még mennyire idegen volt a tevékenységük. Pedig újfent szükség volt néhány munkáskézre az önellátó intézményben; kellett kertész, kellett lóápoló kocsis, szükség volt a baromfik, disznók gondozójára, belső személyzetre. Megannyi munkahely egy kis faluban. És hát a parkot továbbra is kerítés óvta az illetéktelenektől. A falubeliek többnyire saját munkájuk során találkozhattak a művészekkel, pontosabban azokkal, akik – jobbára a normatív esztétikának megfelelően – a szocialista ember kiteljesedését a munkájában látták; szántás, aratás, cséplés, kaszálás egyaránt attraktív látványt kínált számukra, nemkülönben használható motívumok rejlettek az állatokban. A rendre elbámuló falubeliek versengve fedezték föl egymást, önmagukat, ismerős részleteket környezetükből a festővásznakon; ezek lettek a legszerencsésebb találkozások, ismeretségek.

A kastélyból ismert és elismert művésztelep lett

 
Természetesen fogalmuk sem lehetett arról, kikkel kerültek hirtelen ismeretségbe, honnét tudhatták volna, ki az a Csók István vagy Herman Lipót, netán Domanovszky Endre; többségük aligha találkozott alkotóművésszel. Legföljebb olyanoknak lehetett közvetett élménye, akik valamiképpen kapcsolódtak a kastélyhoz, ahol viszonylag élénk szellemi mozgás volt a korábbi tulajdonosok életében. Talán elmesélhetek egy véletlenszerű találkozást. 1947 őszétől a fővárosban éltem, ott jártam iskolába, szünetekben mindig hazalátogattam a családomhoz. Az akkori vasúti kocsik belső falát képzőművészeti reprodukciókkal dekorálták. Ott olvastam többek között először Csók István nevét. Mivel gyakran hosszabb időt kellett várnom csatlakozásra, a szombathelyi „kultúrváróban” ütöttem el könyvek között az időt. Programom lett a vonatreprodukciók ismereteinek kiegészítése. Így került kezembe a kis albumféle Csók Istvánról.

Zsennyébe érkezve egyik nap látom, a kapuban nagyanyám és anyám egy idős emberrel társalog. Bemutatkoztunk; szólíts Pista bácsinak – mondta kedvesen Csók István. Rettentő zavarba jöttem: meg sem fordult fejemben, hogy ilyen nagy emberrel találkozhatom.

Pista bácsi akkor már öreg volt, a vele korúak társaságát kereste a faluban, így akadt nagyanyámra. Máig előttem köpcös figurája, fülemben huncut szóviccei.

Később, gimnazista koromban már tudatosan kerestem az ismerkedés lehetőségét, ami egyre könnyebb is lett: lassacskán oldódtak az idegenkedések, a művésztelep egyes vendégei esténként megjelentek a kocsmában, könnyebben, oldottabban közeledtek egymáshoz a falubeliekkel. És érkeztek zenészek, megfordultak irodalmárok, színészek, filmesek csakúgy.

Ismételten úgy fogalmazok: emlékhely ez; méghozzá a magyar kultúra, a magyar művészet emlékhelye.

Csupán jelzésszerűen sorolva, kik dolgoztak itt az említetteken kívül: Bolmányi Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Bálint Endre, Keserü Ilona, Lux Antal, Szabados Árpád, Böhm Lipót, Kerényi Jenő, Kádár György képzőművészek, Eötvös Péter, Vidovszky László, Jeney Zoltán, Bozzay Attila zenészek, Rákos Sándor, Gyurkovics Tibor, Dobai Péter, Sipos Lajos irodalmárok; formatervező iparművészek rendre itt tartották éves konferenciájukat, forgatott a parkban Huszárik Zoltán a Szindbádhoz. Emlékeztet a holtakra, emlékeztet a köztünk élőkre. László Gyula régészprofesszor nemcsak ásott a környéken, gyakran dolgozott a művésztelepen.

Harmadjára említem, hogy

a falu, a falubeliek szintén emlékeznek a kastély vendégeire; talán nincs is olyan ház, amelynek falán ne lógna egy kép, egy ajándék valamelyik festőtől, grafikustól. Él az érdeklődés a művészet iránt, eljárnak ismerőseik kiállításaira.

Márpedig közeli barátságba keveredtek a faluban házat szerzett művészekkel: Kiss Sándorral, Lessenyei Mártával, Kiss-Kovács Gyulával, Scholz Erikkel, Polgár Csabával, Blaskó Jánossal (az ő Békássy Ferenc-domborműve fogadja a kapu melletti falon a kastély vendégeit); az első közvetítők voltak a kastély és a falu között. Alighanem innét ered a ráhangoltság negyedszázados vállalkozásunkra, a Cicelle Aranyháromszög kulturális napokra, amelynek irodalmi szekcióját mindenkor a kastély látta vendégül, és amely következetesen ápolja Békássy Ferenc emlékét, hagyatékát, rangos előadás-sorozatban foglalkozott a határon túli magyar kultúrákkal, az egyetemes kultúra normái között vizsgálja, értékeli hazai eredményeinket. Bizony programjainknak szintén a kastély az emlékhelye. A szomorú hír szerint, a kastély bezár, az üres falak között nem lesz, aki emlékezzék, elvesznek a régi emlékek, nem születhetnek újak. Marad utánuk-utánunk kastélynyi üresség, süketség… 

Nyitókép: Zsennye középkori udvarházból emelt kastélya romantikus stílusát a XIX. században nyerte el