Olyannyira, hogy mondhatni erre a nyárra olyan innovatív és színes kiállítássorozatot állítottak össze, amely akár a galériák ars poeticájának is tekinthető. Nem először ugyan (reméljük, nem utoljára) kiállítottak a byArt mozgatói: a Három Z – a három Zoltán: Fábián, Kiss és Szlabey. Maguk is három egyértelműen eltérő karaktert képviselnek munkásságukban: némiképpen leegyszerűsítve az újgeometria minimal ágától, a szélesecset szabad gesztusain át, a klasszikus geometriai színhangzások táblaképeiig. Ebben a fölállásban jelentkeztek már Budapesten, s bemutatkoztak Újvidéken is. Munkáik egy része ismert lehet más csoportos vagy éppen egyéni kiállításokról.
Még budapesti bemutatkozásokon csatlakozott hozzájuk Jancsik Károly, akit kissé elnagyoltan úgy jellemezhetnénk: stílusa, formaépítése akár a „hármasból” levezethető, egyúttal belecsatornáztatható az ideig-óráig fölkapott strukturalizmusba (mintha annak személyesebb neo-ága lenne). Határozott, a konstruktivista képépítésre jellemző kompozíció, szabad felületet nyitva meg apróbb lírai gesztusoknak, amelyek jellegzetes fölületi „nyüzsgés” érzetét keltik a feszes fegyelemmel kijelölt síkon. Fogalmazhatok úgy: a két dimenziót erőteljes lüktetéssel kísérti a harmadik.
A visszafogott színhasználat (másodlagos, harmadlagos színek) elegánsan csitítják a képek drámaiságát. Jócskán a minimal keretein belül, jócskán a gesztusok egyénítésével, jócskán a színhangzások játékával; hogy visszakapcsoljam „különcségét” a „hármas rokonságba”.
Jeleztem, a „hármas” jelentkezett Szerbiában, szoros szakmai és baráti kapcsolatokról van szó. Ennek megfelelően hívták meg a kiállítássorozatba a két jól ismert vajdasági festőművészt: Korina Gubikot és Elena Kokait. Mindkettejüket a színek minimalizálása jellemzi: elsődlegesen feketével és fehérrel, ritkábban ezek valamelyik árnyalatával dolgoznak – legkivált geometrikus formaképzéssel.
Mindketten mesterei a használt formák individualizálásának, miképpen a színhasználatuk ugyancsak kifejezetten törekszik az egyénítésre. Jancsik Károly, akinek a kiállítása kisebb felülettel „átfolyt” a vajdaságiak bemutatójába, tulajdonképpen a líraiság folytonosságát jelképezi ebben a fölállásban, ugyanis az utóbbiak szintúgy sajátos líraiságukkal fordítanak a maguk arculatára alighanem semlegesebb, éppen emiatt ridegebb formanyelvet.
Szellemiségük mégis jól kiolvashatóan rímel a meghívókéval. Ezt már pusztán amiatt szükséges említenünk, mivel elgondolásuk szellemi szilárdsága alapja és mozgatója ennek a vonzó és sikeres szériának. (A sikert bizonyítja, hogy a megnyitókat rendre a galériák előtt, az utcán kellett megtartani.)
A széria utolsó kiállítása a nagyobbik teremben ismételten fölvonultatja a Három Z-t – természetesen újabb munkáikkal – jelezve a sorozat eszmei kiindulását. A kisebb termet viszont Ljubomir Vučinić legújabb elektronikus grafikái töltik meg. Az újvidéki képzőművészeti főiskola neves professzorának, a nemzetközi hírnévvel rendelkező festőművésznek hatalmas táblaképei a tasizmussal mutatnak rokonságot, ám nála kontrolláltabb, bonyolultabb színmodulációkról van szó; elsődlegesen ezekről a kompozíciókról ismerik Európa jelentősebb kiállítótermei.
Grafikáit szemlélve, elemezve arra a következtetésre jutunk: a festő be akar vezetni bennünket abba az esztétikai megalapozottságba, amely táblaképeit szervezi; a fölkínált rálátás pontosan érzékelhető – a klasszikus konstruktív eszme adja azok kompozíciós biztonságát. Ugyanakkor rendkívüli tudatossággal megszerkesztett, alighanem kifejezetten ide tervezett rangos anyagról van szó, amely – úgy tetszik – a rendezőknek szintén testhezálló feladatot kínált. Annál is inkább, mert ezzel a kiállítással kívánták lezárni konkrét sorozatukat.
A sorozatot lezárni igen, esetleg „lecsengetni”, azonban nyitott maradni a folytatásra, amit már jeleznek: a belgrádi Željka Momirov és Đorđe Arnaut munkáiból – őket követő váltásával…
