Azt szintúgy tudtam, hogy meg kell találnom azokat a társakat, akik hasonlóképpen igénylik az összefogást az agyonideologizált totális rendszerben. Eltökélten kerestem tehát a szövetségeseket a föladathoz; elsősorban alkotói körökben. Kévés György építészt ugyancsak nagyjából ebben az időben ismertem meg. Az építészetről akkoriban azt gondoltam (ma sem igen mást), hogy az ember testi és fiziológiai metaforája – a vitruviusi, le corbusier-i képi allegória értelmében; a városépítészet lényegében az allegória kiterjesztése az egyénről a közösségre. Kévésről tudtam, alighanem Segesdi György szobrászművésztől, egyik-másik épületét láttam; a mindig tájékozott Miskey László festőművész hozta a híreket felőle is, akárcsak a funkcionalista építészet alkotójáról, Virág Csabáról. (Az utóbbinak évtizedek múlva én nyitom majd meg Fajó Jánossal közös kiállítását – éppen a Kévés Galériában.)

Személyes találkozásunk Kévés Györggyel a Józsefvárosi Galériához kötődött, amelyet hivatali beosztásomnál fogva (a Népművelési Intézet Bánszky Pál által vezetett vizuális osztályának előadója voltam) én testáltam Fajóra. A festő elképesztő munkát végzett: a lerobbant, mocskos helyiségekből, a semminél rosszabb helyzetből nemzetközi rangú galériát varázsolt koncepciózus kiállításokkal, élő, a hivatali bürokráciát megkerülő európai kapcsolatokkal, eladdig alig-alig látott nívós kiadványokkal, (hagyatkozhatott a már korábban létrejött Pesti Műhelyre, amelynek szintén maga volt az egyik fáradhatatlan mozgatója – vállalva a kulimunkát), kis példányszámú, számozott szitanyomatokkal.

Egy alkalommal éppen Kévést kérte meg, hogy szervezzen a galériában olyan kiállítást, amely az aktuális nemzetközi építészeti trendeket mutatja be. Emlékezetem szerint Kévés György Mario Bottával, a jeles svájci építésszel szövetkezve adott bepillantást az újdonságszámba menő posztmodern törekvésekbe.

Engem kétszeresen foglalkoztatott a dolog. Egyfelől érdekelt korszellemként, így készséggel vállaltam, hogy kontrollszerkesztem az Építőművészek Szövetsége két, Kévés szervezte kiadványát (Charles Jencks írásaiból Balázs György építész barátunk fordításában jelent meg A posztmodern építészet, illetve a Posztmodern klasszicizmus – a cenzúrát megkerülendő mindkettő „kézirat gyanánt”), amelyek a late modern építészet (Amerikában inkább így nevezik a posztmodernt; figyelem: a kifejezést én sem azzal a fölületes kárhoztatással használom, mint ahogyan nálunk divatba jött!) szellemiséget alapozták meg. Másfelől ezek az elméleti munkák találkoztak azokkal a gondolataimmal, amelyek regényíróként foglalkoztattak, új formanyelv felé fordítottak. Előbb ismertem a posztmodern építészetet, mint az amerikai posztmodern irodalmat, előbb, mint a posztmodernizmus filozófiáját, elképzeléseim – eszemben sincs tagadni – találkoztak az onnét leszűrt tanulságokkal, de még lendületet is kaptak belőlük. Így született meg és vált sikeressé (mondhatom minden álságos szerénykedés nélkül) az első magyar vállaltan posztmodern regény: a Hazatérő lovam körmén virágos rét illatát hozza, avagy furcsa görcs a torokban. Képzőművészeti allúzióin túl (lásd: a német festő és grafikus Ernst Wilhelm Nay beidézése) kiadásának is van képzőművészeti vonatkozása. Ugyanis Fajó János ajánlott be a kézirattal a Magvető Kiadó irodalmi vezetőjéhez, Sík Csabához, aki közismerten érdeklődője, értője volt a modern képzőművészetnek, Fajó közeli barátja.

Térkereszt a Kokárda-katakomba fölött

 

Visszatérve Kévés Györgyre, hamar fölfedeztük gondolkodásunk közös vonásait, könnyen egyeztettük szimpátiáinkat; nekem az is rokonszenves volt, hogy addigi barátaimnál radikálisabban utálja a kommunista rendszert, jóval kevesebb illúziót táplál a hivatalos lehetőségek iránt, mint akár Fajó, akár Segesdi, ugyanakkor örömest működik közre velük éppen aktuális akciókban. Álláspontjaink a tájékozódás jelentőségében is találkoztak; mindketten vallottuk (nincs csupán csak múlt idő: hitvány blöffnek találtuk Francis Fukuyama fantazmáját a történelem végéről), vallottuk, hogy a teljes szellemi élet átfogó ismerete alakíthat ki hiteles korszellemet, oldhatja föl a klientúrák, brancsok érdekfeszültségeit, a mindent elködösítő marxista értékhamisítást, a trükkös mellérendeléseket. Nem mellesleg azt a teológiai sötétet (Weöres Sándor szavaival), amelyet az új keletű haszonvallásosság kényszerítene ránk a hamis próféták által. Mondom ezt Kévésről, a privátkápolna-építőről és fönntartóról szólva; én, aki – evangélikus létemre, a jó emlékezetű Jáki Teodóz bencés atyával – a kápolnát fölavattam.

A kápolna az Orczy Fórum közepén áll; pontosabban a térkereszt alatt – akár egy őskeresztény katakomba mai replikája. Kévés szándékosan kokárda-alaprajzúnak építette: ünnepekre szánta, történelmi értelemben.

A megnyitó elképesztőre sikerült: az érdeklődők nemcsak a kápolnát töltötték meg, hanem a teret is, a téren túl pedig az Orczy térig álltak. Teodóz atya szavai egyúttal a szertartást is jelentették, majd, akik akartak, bejöhettek velünk a Galériába, ahol az atya elővett egy ostyával telt zacskót, és – számomra a leghitelesebb ökumené jegyében – mindenkit megáldoztatott. Nem tudom, mennyire ismert: Teodóz atya Jáki Szaniszló bencés filozófus, tudománytörténész fivére, aki nemcsak alapos ismerője a modern matematikának, fizikának, de virtuóz és tekintélyes bölcseleti elemzője mindkettőnek. Talán bátyja korszerű tudományismerete is ösztönözhette a modern művészetek figyelmére, azonkívül, hogy Kévésnek gimnáziumi tanára volt.

És Kévés az Orczy-házban életre hívta galériáját is, gyakori vendégek voltak – képzőművészek, színészek, literátusok mellett – jeles építészpályatársak, Csete György, Iványi László, Callmayer Ferenc, Kovács András, Németh András és mások, s közgazdászok, politikai gondolkodók is látogatták. Kivált a kortárs külföldi (Közép- és Dél-Amerika, Kína stb.) építészetet fölvonultató kiállítás iránt mutatkozott komoly érdeklődés.

A Kokárda-katakomba bejárata az Orczy Fórum épületegyüttes területén

 

Később vasárnaponként a kápolnában mise volt, az építész határozott kérésére a régi (gyerekkoromból ismert) szertartás szerint, de voltak nemzeti ünnepeken is alkalmi, noha bensőséges megemlékezések. Kévés mindezt megengedhette magának; az Orczy Fórum saját független vállalkozása volt – a tervezéstől (feleségével, Földvári Évával és Kovács Andrással) a kivitelezésig, a finanszírozásig. Így épült föl a kilenc nagy méretű, téglaarchitektúrájú épület, elegánsan hajlított formáival, egységes vörös kőcserép borításával – finoman megidézve a század első évtizedének kora modern építészetét, ráfelelve a Józsefváros városrendezési hangulatára, ugyanakkor meghatározva minőségileg, esztétikailag a városrész képét. Azt tartotta, nemcsak megtervezni kell az épületet, igényes építész a művezetést sem hagyja másra. Tanúja voltam, milyen szoros maradt barátsága az építkezés befejezése után is munkatársaival. Jól ismerte és tisztelte őket, akik megértették föladatuk jelentőségét a kivitelezésben. Olyannyira, hogy le nem maradtak volna a Kévés Galéria, a kápolna programjairól, rendezvényeiről.

Mert, miként Kévés tartotta: az építés alázat. Mivel az építész nem pusztán épületet emel, hanem közösséget is épít – az emlegetett allegória értelmében, ha valóban komolyan veszi hivatását…

 

Nyitókép: Az Orczy Fórum
Fotók: Wikipédia Commons/Globetrotter19