Annak ellenére, hogy a mester életművének teljes bemutatására talán nem is lenne elegendő hely ebben a pompás palotában, a nézőnek – a Mai Manó Ház termein áthaladva – mindinkább az a benyomása, hogy nagyon rafináltan és rendkívül ökonomikusan rendezve majdhogynem életmű-kiállítás részese. A négy terem kifejezetten sugallja ezt az érzést: fokozatosan jutunk el a legújabb, még részleteiben sem látott színes, egyértelműen geometrikus, majdnem azt mondtam: konstruktivista anyagig. Korántsem csupán a közvetlen előzményektől, jóval régebbről indítva. Ehhez részint alap, részint fedezet is a kiállítás legnagyobb és legszerencsésebb ötlete: jelesül, hogy
az új konstrukciók, újabb művek korábbi sorozatok „tapétáin” jelentkeznek. A „tapéták” fölnagyítva, halványabbra fakítva – ahogy kifakul belőlünk a múlt – fogadják alkalmasint újraértelmezésüket, kiegészítésüket, formai, hangulati, kompozíciós reminiszcenciáikat, tanúsítják szinte „betűhíven”, igazi esztétikai effektusként a folytonosságot.
Vagyis, ezt is nyomban jeleznünk kell, maga a kiállítás is műalkotás lett, már pusztán emiatt is érezheti a látogató, hogy a tendencia nagyobb egység (az életmű) felé irányul. Félreérthetetlenül szándékos összegzés a kiállítás.
Féner Tamás Jákob létrája című sorozatából: Csjornobog (Black God - Fekete Isten)
Az első terem „tapétája” a nagy sikerű …és meséld el fiadnak sorozatból készült (könyv alakban is megjelent) lírai dokumentációja a zsidó vallási élet, a liturgia, a kialakult népszokások jeles pillanatainak. Tekinthetjük egyszerre hiteles vallástörténeti és néprajzi földolgozásnak. A színes alapra ihletett konzekvenciával egységes méretű, fekete-fehér képek sorjáznak. Az applikáció is részint egy korábbi kiállítás (még a Ráday közből) anyagát, netán az abból valamilyen okból kimaradt darabjait – elnézést a profán fogalmazásért – hasznosította újra.
Mondhatjuk úgy: bizonyos liturgikus tárgyi jelképek (hal, tojás, étkezési eszközök) szembesülnek ugyancsak gazdag szimbolikájú, egzaktul triviálisabb tárgyakkal (spirál-rugó, szódásüveg, raszterrácsok). A szürreálisan távoli asszociációk mindenekelőtt a szent és a profán találkozásának különösségét referálják, ahogyan Féner életművében máskor hasonlóképpen kitüntetetten.
Semmi estre sem valami demisztifikációról van szó, inkább talán egy sajátos filológiáról, amelynek kéznél lévő eszköze a fotográfia. Mircea Eliade, a román vallástörténész beszél arról, mennyire vágyik a modern kor embere a „beavatásra”, arra az életérzésre, amelyet a hagyomány embere még ismert, mára azonban kikopott az ismeretanyagból. Maradt/maradhatott viszont valami vágy a szent iránt, amely számára titokzatos, de mint titok, jelentéssel bíró. Ilyesféle lapulhat a mai világ kultuszainak mélyén, amelyek sajátos hangon – irodalom, képzőművészet, zene nyelvén – duruzsolnak élményeiben. Emiatt sem állíthatjuk határozottan, hogy Féner esetében újraértelmezésről lenne szó, sokkal inkább nevezhetnénk gesztusát remisztifikációnak, sajátlagos helyreállításnak.
Jákob létrája: Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem! (2 Móz 20, 3)
Portrék szerepelnek a második terem „portré-tapétáin”. Az alap fölnagyított és halványított arcképei többnyire megjelentek korábbi kiállításokon, például a Bartók Béla úti kis fotógalériában.
Fénerben mindig volt, rendre kirajzolódott bizonyos elidegenítő szándék, amely nem az alannyal, sokkal inkább a róla készült arcképpel szemben nyilvánul meg. Keresésnek, kísérletnek mondhatnánk: mit érdemes, mit lehet az emulziólenyomathoz hozzátenni, ami segítheti a karakter jobb megközelítését, vagy éppen föltárja a fényképező és a választott alanya közti bonyolult viszony rejtettebb mozzanatait.
Ezt – mindenekelőtt – az igazolja legmarkánsabban: kiket láthatunk a képeken – akár immár sokadjára. A következetes ragaszkodás az alanyokhoz föltétlenül arra utal, hogy a fényképező szorosabb-tágabb baráti köréből, személyes nagyrabecsülésből válogatta kamerája tárgyait. Ezúttal kiemelt néhányat, pontosabban előbbre hozott néhányat a tapétából, akiket azután színes csíkokkal is elválasztott tőlük, vagy éppen bekeretezett, mint a kiállítás plakátján Barcsay Jenőt. Az előző terem honnan jövök?-jéhez képest itt kikkel, netán kiknek a jelentékeny hatásával jártam/járom életutamat tovább. Talán nincs fontossági sorrend: a tapétán hanyatt dőlő Gyarmathy Tihamér ugyanolyan fontos – teszem föl –, mint Amerigo Tot, vagy Jancsó Miklós, mint Kassák Lajos.
Jákob létrája: Panteizmus
Ugyanakkor szinte újfent az első terem szent gondolata kísért, hiszen a (Szent)írás népének legnagyobb szellemi termékével: a Bibliával, szent Tóra-szövegekkel lehet találkozni, amelyek elsősorban a héber betűsorok átlényegült geometriájával szolgálnak alapul a fényképező „önkényes” gesztusához. A méterszer méteres táblákon a bibliai sorok sűrű, fekete sormintája vízszintesen jellegzetes látványsort állít föl, amelyen különböző beavatkozások módosítanak.
Féner kegyelettel ugyan (bibliai szövegek vagy vallásos versélmények adják a képaláírásokat), valójában korábbról megismert és rá jellemző geometriai szerkezeteket hoz létre (utalás lenne a szent geometriára – némi profanizáló elemmel?) az írásból,
Architektúra
Architektúra
A szándék tisztaságának megfelelően ezek a „képarchitektúrák” (hadd használjam Kassák fogalmát) minden darabjukban fotográfiák, még ha kifejezetten festményeknek érzékeljük is őket. Az első teremtől jelentkező konstruktivitást, egyre jobban erősödő geometrizálást éppen ezek a színes „festmények” teljesítik be.
Nyitókép: Részlet a képzőművész-fotográfus Architektúra-sorozatából a Mai Manó Ház kiállításán
Fotók: Féner Tamás