1988-ban San Sebastian filmfesztiváljának vetítései – versenyprogramon kívül – Martin Scorsese éppen elkészült Krisztus utolsó megkísértése című filmjével zárultak. Másnap párizsi átszállással utaztam haza. Már a San Sebastian-i gépen olvashattam a Figaro reggeli számát, amelyben viszonylag terjedelmes cikkben méltatlankodott többek között Párizs érseke a szentséggyalázás ellen, és követelte a film franciaországi betiltását. Később – természetesen – olvashattam a kiátkozás egyéb megnyilatkozásait is, alig-alig értettem a triviális antiszemitizmus vádját zsidó forrásokból, hogy olykor-olykor a háttérben arabul beszélnek, de hol voltak még akkor onnan az arabok? Szóval Martin Scorsese megkapta anyaszentegyházától az anatémát, s megkapta prominens zsidóktól csakúgy.
A magam teológiailag, politikailag érzéketlen módján mindössze egy izgalmas és szép filmet láttam, a bibliából jól ismert Éli, Éli, lamma szabaktani kétellyel, a megkínzott test, a halálba tartó lélek utolsó sajdulásával.
Az egzisztencialista közhellyel, miszerint a személyiség megszűnte előpillanatában teljességgel rálát életére (a halálba szédülő Megváltó is, hiszen emberként szenved és hal meg). Talán vállalhatta volna a szűkre szabott emberlét boldogságmorzsáit, kisszerűségét, uram bocsá szexuális örömét (mondjuk házasságban magdalai Máriával), Fiúistenként azonban a rátestált megváltó sorsot kell követnie (mert úgy szerette Isten a világot…). Az ő realitása a kereszthalál; korábban már elutasította a Sátán ajánlatát a Gonosz hatalmára.
A názáreti ács fiának magasztos vértanúsága jó ideje foglalkoztatja – különböző összefüggésekben, különböző formákban, eltérő ítéletekkel mind a hívő, mind a nem hívő embereket, azt hiszem, Scorsesét éppenséggel a hívő oldalról. Tanúsíthatja legújabb filmterve, amely ismét Jézus életét dolgozná föl (Mel Gibson után?).
Három évvel korábban egy rendkívül bizarr, ugyanakkor legalább annyira kusza filmben tett kísérletet álom és valóság meghökkentő összefonódásának bogozására. A Krisztus-film tőle meglehetősen szokatlan intellektualizmusa ugyan nem írta fölül intellektualizmusban a Lidérces órák (1985) szándékoltan cselekménytúltengéses filmjét, amely talán fricska is lehetett az amerikai filmvásznakat, képernyőket elborító aktionok felé.
Mindenképpen szürrealista farce, groteszk, amelyben az álom kísérti az életet, az élet az álmot, ahogy álmaink/létünk nyomasztó pillanatai fölborítják valóságérzetünket, nem tudhatjuk, meddig álom, meddig realitás és viszont.
A nézőnek mindegyre azon jár az esze, mikor szakad már meg a logicizált képtelenségek kusza sora, de mindig jön egy újabb, megint hideglelős metaforákkal, végül csupán a befejezés világítja meg a kezdetet, amit már rég elveszítettünk a forgatagban. A megpróbáltatások csapzott alanya végül kiköt unalmas munkahelyén, ahol olyan szerkesztőségről ábrándozott, amelyben nagy nevek, fordulatos események nyújtják a szenzációt. Olyanok, mint… kezdhetném ismét elölről – akár az „egy kutya a konyhában” gyermekded mondókánkban. A maga sajátos módján tehát önmegsemmisítő film, alapszimbóluma a hősnek a játék elején megtetsző szobor, amivé kalandjai által maga is válik, csak a poén bontja le róla teljes gipszmaszkját. Nem tudhatjuk, a főhős viszi-e a történetet, vagy a sztori sodorja őt; legjobb esetben is egy erősen necces elmejátékban. Alighanem szerzőnk legintellektuálisabb filmje – mondhatni – a kísértés problematikája felé mutat.
Ne tévessze meg az olvasót, hogy rögvest élre került ez a két film a Scorsese-jelenség megközelítésében, nem értékítélet.
Mégis, a rendező legjellegzetesebb eszméi körül forgunk: egy minden racionalitást könnyedén fölrúgó, eszelős (és kegyetlen) világban, amely újra és újra szomjazza a szeretetet, az önzetlen megváltást.
Tulajdonképpen mindegyre ezt járja körül az életmű – hol sikeresebben, hol szerényebb eredménnyel. Hacsak nem tekintjük rendkívüli eredménynek, ki mindenkit sikerül munkáival megsértenie, milyen kényes lábakra tapos rá. Vagy legyünk pontosabbak: kik érezhették sértve magukat.
Bármilyen furcsa, közvetlen közege, az amerikai olaszok is neheztelnek a rendezőre. Filmjei többségében nemcsak közülük választ figurákat, akár negatívakat, sőt, gyakran New York Little Italynak ismert városrésze a játéktér, nyilvánvaló önéletrajzi vonatkozással.Első igazi játékfilmje, az Aljas utcák itt játszódik.
Talán nem is tudatosan, de fölskicceli későbbi alapproblémáit: a vallást (a katolicizmust), a családias és gyilkos maffiát, a bosszút, az erkölcsi normák lezüllesztését a pénz hatalma által, a személyiség szabadságvágyának beteges torzulásait egészen az őrületig, a nők megalázottságát, megvetettségét, a nyomasztó bérházakat, a kábítószert, a bandavilágot, a kitörés lehetetlenségét.
Föl is soroltuk nagyjából a lehetséges sértetteket. Következő – és már kiérlelt – filmjében: Alice már nem lakik itt, hosszú időre elbúcsúzik a munka mint létfönntartás esélyétől, egyáltalán a függetlenség eszményétől. A cím nyilvánvaló ironikus (és rezignált) utalás az Aliz Csodaországban regényre. A családfő váratlan halálával semmivé foszlik a csonkult család létbiztonsága; a kamasz fiával magára maradt asszony megélhetés után néz. Bizonytalan énekesi próbálkozás, majd megoldásnak tetsző állás pincérnőként egy vendéglőben – törzsközönséggel. Fejében a vággyal, hogy majd visszaköltözhet emlékei kisvárosába. A kilátástalan nyomorúságból, végül – kevéske bonyodalommal – egy farmer oldalán talál megoldást. A nyilvánvaló illúzióvesztés (ismét egy gyakori Scorsese-probléma) hagy kérdőjelet Alice jövője iránt ebben a keménységében is lírai műben.
A líraiságot az őrület zilálja szét az ugyancsak a hetvenes években készült Taxisofőr című filmben. Már az Aljas utcákban ráakadt a figyelemre méltó tehetségre, ezúttal pedig kizárólag Robert De Niróra építi a paroxizmusig élezett történetet. A főhős alvászavaros, bipoláris, erőszakos és kiszámíthatatlan Scorsese-figura.
Irányíthatatlan végletesség és megmentő glóriaábránd gyűri maga alá fölsült ideáival egyetemben.
Egyértelműen ez a szerep alapozza meg De Niro fantasztikus színészi karrierjét. Finomságai az eljövendő Scorsese-filmekben, mindenekelőtt Az írben teljesednek ki.
Kétségtelen, az 1980-as Dühöngő bikát csakis de Niróval lehetett megcsinálni egy profi ökölvívónagyságról; az eszelősségről, a végletek emberéről, aki minden esetben az igazsághoz, persze, persze, saját igazságához föllebbez. Valójában mindig ringben létezik. Ezért a szerepért, azaz a befejezésért De Niro harminc kilót szedett föl, de a kifáradt, elhízott, kipárnázott testen, a rezdületlen (demens?) arcon is átsüt a lefojtottság indulata.
Ha a Dühöngő bikában beletúrt a profi ökölvívás üzleteibe, a sportmaffiába, azt folytatja a szövevényesen alattomos és aljas fogadásokkal színezett versenybiliárd esetében az évtized másik jelentős filmje, A pénz színe – ezúttal Paul Newmannel a főszerepben. Mondhatni tabló a sajátosan zárt közegről, amelynek hátterében mindig ott érződik a maffia pénzhatalmi jelenléte. A pénz színe hozta meg Newman első Oscar-díját.
Vitathatatlan, hogy Scorsese kétpólusos világában mindig hangsúlyosabban van jelen a Gonosz, mint a Jó. Indirekt módon kisejlik ez a megkísértés filmjéből, amely lezárja a nyolcvanas éveket, hogy aztán a következő évtizedet rögeszmés horrorral indítsa, A rettegés foka című remake-kel. De Niro a szabadlábra került, bosszúszomjas bűnöző szerepében megint remekelhet. A szinte kozmikus, elpusztíthatatlan, romboló-gyilkoló erővel kell megbirkóznia a családját védő ügyésznek – a paroxizmusig élezett küzdelemben.
Csakhogy a Gonosznak számtalan arca, formája lehet, zabolátlanságát példázza, hogy befészkeli magát a rend, a társadalmi nyugalom védelmező szerveibe.
Sok amerikai filmet láthattunk korrupt rendőrökről. A mindenható pénz nem pusztán csáberő, úgyszólván kényszer egy olyan társadalomban, amelyben csupán a sikernek (mindegy miben és mi módon) van igazán rangja. A tégla (2006) kettős beépülés (a becsületes rendőr a maffiába; az áruló a rendőrségbe) kettős játékaiban bonyolódik. A téma logikájának megfelelően a rendező rákényszerül két szálon futtatni a cselekményt, és úgy (lassan adagolt, kevéske beavatással) fönntartani a feszültséget. Nem is mindig képes kitérni a sablonok elől, magunk is unalomig ismerjük az amerikai korrupt rendőröket, s jórészt a maffia alapképleteit is.
Fotó: MTI/EPA/Andy Rain
Annyira – természetesen – mégsem, hogy Scorsesének ne sikerülne a maffiavilágban, ebben a „párhuzamos társadalomban” (jogszerűség és bűnözés) újat mutatnia. Kivált, hogy megint De Nirót nyerte meg az ügynek. Az ír (2019) alighanem legjobb filmje (De Nirónak szintén), egy teljes maffiózó pálya – folyamatos sodródás az eseményekkel (értsd gyilkolásokkal) mintegy polgári jovialitással, foglalkozásképpen. A beépülés a szakszervezetekbe, azok uralása, a „szelíd” nyomás mindenkori elháríthatatlan erőszakossága a társadalom (a demokrácia?) elképesztő sérülékenységére, a pénz már-már irreális (ugyan, ugyan, miért volna az?) hatalmára utal. Egy ekként (némi börtönévekkel) leélt élet rezignáltan demens alkonya (ahogy a társadalom/demokrácia belenyugvása a büntetés enyhe mértékébe) az erkölcsi elfogadottság cinizmusát jelzi.
Ez a véghetetlen cinizmus sugárzik A Wall Street farkasa minden egyes kockájából. A kipréselődő vau-faktor hatására a kultúra és a művészet orális-
anális tematikára redukálódik – konstatálja a divatos orosz író, Pelevin az állapotokat. Scorsese filmje iskolapéldája lehetne a fölismerésnek. A totális elzüllésnek a pénz kozmikus uralmában.
A tavalyi Megfojtott virágok igazi western. Arról az Amerikáról, amelyben az őslakosság kifosztásával, legyilkolásával hatalmas vagyonok keletkeztek, a rablott pénz hatalma pedig a törvénytelenségek, az immoralitás, az árulások és egyéb aljasságok rákfenéje. Az az Amerika, amely a rend biztosítására létrehozza erőszakszervét (FBI). Ami azonban mindenekelőtt a bűnben fogant gazdagságok legalizálását tekinti elsőrendű föladatának, majd az ellene való bűnözés korlátozását. Mintha ez a film visszamenőleg megalapozná azt a Gonoszt, amit ez az életmű fölmutat. (És persze jutalomjáték kedvenc sztárjainak: Leonardo DiCapriónak, Lily Gladstone-nak és Robert De Nirónak is.) Vagyis a Gonosz – mutatják a Scorsese-filmek – mindmáig garázdálkodhat a tőle hátráló Jó korántsem eszményi világában...
Nyitókép: Martin Scorsese Mexikóvárosban a Megfojtott virágok sajtótájékoztatján
Fotó: MTI/EPA/EFE/Mario Guzmán
