A kalandozás ideje pedig már-már a jövő (is). Sci-fi, tippelhetné a gyanakvó olvasó. Majdnem. Valamikor az elmúlt évezred legvégén gondolt egyet Mohammed bin Rashid Al Maktoum sejk, hogy csaknem paradicsomi állapotú országát még vonzóbbá tegye a gazdag külföldi turisták előtt, építtet valami csodát, ami egyszerre látványosság, kényelem, fényűzés és élvezet. No nem föltétlenül amiatt, mert a gazdagok ezt megérdemlik, inkább arra gondolva, hogy a kis állam gyarapodhat azzal a pénzzel, amit ez a procc társaság el akar verni, hiszen így is, úgy is ezt fogja tenni. Miért ne éppen Dubaiban? Fantasztikus ötletéhez megnyert (legyünk egészen pontosak: megvett) egy brit építészfantasztát, Tom Wrightot; azaz kiválóan tudta, hol keresse partnerét. S az építész meglátta élete nagy lehetőségét, persze a kockázatot is, ami annak ellenére jelentős, hogy ma már az elégedetlen keleti despoták sem csaphatják le szeszélyük szerint a nekik nem tetsző fejeket.

A parttal híd köti össze az Arab tornyot 
Forrás: Pixabay

 
Tehát a Burdzs al Arabról, az Arab toronyról beszélünk, egy szállodáról, Dubai új jelképéről. Természetesen nem közönséges szálloda, az épület – persze hotelként – szimbólum kíván lenni. Mesterséges szigeten kellett megépülnie, kétszáznyolcvan méterrel a szárazföldtől, amellyel saját híd köti össze (bár a legfelső emelet magasságában helikopter-leszállója is van) magassága (321 méter) jóval meghaladta az Eiffel-torony tévéantenna nélküli, eredeti méretét (persze jelentősen alacsonyabb az ugyancsak Dubaiban magasodó többfunkciós felhőharcoló, a Burdzs Kalifa 812 méterénél).

Az építész a mesterséges szigetet, amely mindössze hét méterrel emelkedik a tengerszint fölé, formailag úgy fogta föl, mintha az hajótest volna, a fölé emelt épület pedig vitorla.

Voltaképpen a szó szoros értelmében véve is vitorla, hiszen egyik fala különleges kezeléseknek (üvegszálas erősítés, impregnálás, kívül teflonbevonat) kitett vászon, és mint ilyen, a legnagyobb az építészet eddigi történetében. Kétségtelen az egyik elsődleges szempont mindenképpen a legek hajszolása volt, ami nem csupán a sejk szándékának, de az építész szakmai ambíciójának ugyancsak megfelelt. Elsőnek lenni technológiai megoldásokban, elsőnek nagyságban, elsőnek fényűzésben (és hát drágaságban szintúgy, hiszen manapság egy éjszaka itt szerencsés esetben csak kevéssel haladja meg az egymillió forintot). Bizonyára csúcs az ezerhétszázkilencven négyzetméternyi huszonnégy karátos aranylemez, a huszonnégyezer négyzetméter brazil márvány beépítése, de még a működtetéshez fölhasználandó villamos energia mennyisége is, amely nagyjából megfelel egy hatezer lelkes település áramigényének. Még az olyan szokványosan sommás kiszólások is érvényüket vesztik, mint az alles was gut und teuer, mivel korántsem egyszerűen jóról és drágáról beszélhetünk, hanem elképesztő extremitások, gátlástalan hivalkodások tömegéről.

A nagyképűség vitorlája lobogna hát a bizniszszélben?

Bizonyosan az is. A sejk, aki ragaszkodott a kegyetlenül szűk határidők betartásához (az építkezés 1994-ben kezdődött és 1999. december elsején adták át), már innen nézte végig az ezredforduló alkonyát, és valóban jelképesen a harmadik évezred első világcsodájára virradt az új esztendő. A hall és az étterem hatalmas akváriumaiban úszkáló cápák fölteszem, közömbösen szemlélték a közvetlen szomszédságukban dőzsölő pénzcápákat, akik meggyőzhették a halakat: ők az erősebb ragadozók, ők uralják, ha kedvük szottyan rá, akár a tenger birodalmát is. Mielőtt azonban alámerülnénk az irigységbe, érdemes adóznunk a technikai, a civilizációs teljesítménynek, annak az elképesztő mérnöki munkának (hogy most ne a művészit hangsúlyozzuk elsődlegesen), amely ezt a fantasztikumot létrehozta.

A lemenő nap fénye színezi a vitorlát
Forrás: Pixabay

 
Az ökológusok, népességkutatók, futurológusok, építészek egy ideje már töprenkednek azon a kérdésen, vajon a túlszaporodott és tovább növekvő emberiségnek mennyire lesz szűkös a bolygónk; egyáltalán: hol fognak lakni utódaink; hiszen a szárazföldnek korántsem pusztán az a szerepe, hogy épületeket húzzanak föl rá, a termőterületek megőrzése, alkalmasint növelése szintén sürgető föladat, amely ugyancsak a népességnövekedés következménye. Így aztán nem csoda, sőt, éppenséggel logikus, hogy a tengerek vízfelülete (amely – tudjuk – többszöröse a szárazföldének) építési területként jöjjön számba. Annál inkább, mivel az ember már civilizációja legkorábbi szakaszában próbálkozott a vízen lakással. Azóta sem idegen tőle, az utóbbi időkben pedig újabb és újabb mesterséges szigetek, szigettervek születtek, születnek a kérdést ébren tartandó.

Óriási tehát a jelentősége annak, hogy a dubai vitorla seregnyi műszaki próbatétellel állította szembe létrehozóit – akár már a sziget megépítése során,

ahol mindössze egyik kérdés volt a hullámzás gondja, hiszen a szigeten átcsapó víz embereket sodorhat magával, jóval nagyobb problémaként jelentkezett az épület biztonságos alapozása, vagy netán az igen erős tengeri szelek veszélyeinek elhárítása, az építkezés során a nagy hőingadozás kezelése, ugyanis az acélszerkezetek megkonstruálásakor, összeépítésekor itt is nehézségekkel kellett számolni. Mindezek és még számos egyéb végső soron tapasztalatképpen összegeződik, és mint ilyenek, előképei lehetnek az újabb megoldásoknak. Merthogy korántsem csak a „pálma”-sziget követi a futurisztikus szállodát, az a kényszerek ismeretében biztosra vehető.

Dubainál a nem is olyan távolban negyedszázada a sejk vitorlája „fehérlik”. S ha egyszer majd elfogy ezen a vidéken az olaj, ami mind közelebbi kilátás, akkorra a kormányzati előrelátás a turizmussal pótolja a kieső bevételeket. Újabb és újabb technikai ötletességek, erőfeszítések jelentkeznek majd a fantasztáktól, amelyek aztán a maguk rendje, módja szerint mennek át a hétköznapokba, hogy valóban globális kérdéseket válaszoljanak meg.

 

Nyitókép: Dubai jelképe, a Burdzs al Arab, akár egy kifeszített vitorla
Képforrás: Pixabay