• Az Európai Unió legfrissebb agrárökológiai besorolásai a Homokhátság egyes részeit immár hivatalosan is aszály- és válságtérségként tartják nyilván. Mit takar ez a fogalom a gyakorlatban, és milyen kutatási eredmények támasztják alá a döntés jogosságát?
A besorolás sajnos teljesen indokolt, sőt, talán még késett is. Összességében azt jelenti, hogy a jelenlegi klimatikus körülmények – amelyek ezen a vidéken korábban is mostohák voltak – elérték azt a
kritikus szintet, amely az ökoszisztéma és a hagyományos mezőgazdaság számára már alig vagy egyáltalán nem tolerálható.
Ez leginkább a szélsőségek drámai fokozódásában érhető tetten: a csapadékeloszlás rendkívül kiegyenlítetlen, és egyszerre van jelen a hidrológiai aszály – ami a csapadékhiányban és a talajvízszint drasztikus, méterekben mérhető süllyedésében tapasztalható – a légköri aszállyal. Ez utóbbi a mezőgazdaságot, különösen a térségre jellemző szőlő- és borágazatot sújtja hatványozottan.
Ma már nem pusztán időjárási anomáliákról beszélünk, hanem rendszerszintű változásról. Tájaink sérülékenységének növekedése, a gazdaságok számának csökkenése mind ezt a negatív tendenciát igazolja. De említhetjük a folyamat társadalmi vetületét is:
a Homokhátság jelentős részén az országos átlagnál is nagyobb mértékű a népességfogyás és az elvándorlás.
A táj változása leképeződik a társadalom működésében: ahogy fogy a víz, úgy fogynak az emberek is. Bár a figyelem csak mostanában irányult rá élesebben, ez a térség valójában már hosszú ideje válságrégió.
Szalai Ádám: a légköri aszály különösen a szőlő- és borágazatot sújtja (Szalai Ádám archívumából)
• Ismét kritikus a helyzet a 2025-ös aszálymonitoring előzetes adatai szerint. Mit mutatnak az Önök vizsgálatai a térség csapadékdinamikájáról, különösen ha az ország más, szerencsésebb adottságú területeivel vetjük össze?
Ha a nyers adatokat nézzük, ez az ország egyik, ha nem a legrosszabb helyzetben lévő térsége. Bár a végleges éves összegzésre még várni kell, csodákra nem számíthatunk, a trendek egyértelműek. Óriási különbségek alakultak ki az országon belül: ha nyáron elindulunk Békésből vagy a Homokhátságról, és megérkezünk például Vas megyébe, mintha egy másik Magyarországba csöppennénk. A november eleji adatok alapján a Homokhátságon több olyan terület is van, ahol az éves csapadékmennyiség nem éri el a háromszáz millimétert. Hogy értsük ennek a súlyát:
ez a szint gyakorlatilag a közép-ázsiai országokra vagy Dél-Afrikára jellemző félsivatagi klíma. Ez rendkívül kevés a fenntartható növénytermesztéshez.
Éppen ezért a hangsúlyt a drága és sokszor hatástalan technikai beavatkozások helyett sokkal inkább az alkalmazkodásra kellene helyezni.
• Klímakonferenciákon is rendre előkerül az alkalmazkodás, az adaptáció kérdése. Milyen beavatkozási irányokat tartana reálisnak a Homokhátság esetében?
Őszintén szólva, a globális klímakonferenciákról meglehetősen szkeptikus a véleményem. A Homokhátság problémái ott fel sem merülnek, ahhoz ez a terület – globális léptékkel – túlságosan kicsiny. A valódi „konferenciának” itt, helyben kellene zajlania, a gazdák, a kutatók és a döntéshozók között, ahogy most mi is beszélgetünk.
Természetesen a mikroklimatikus viszonyok és a domborzat árnyalják a képet, de önmagábana tájhasználat módja az, amin a leginkább és legsürgősebben változtatnunk kellene. A megoldás kulcsa a földhasználat radikális átgondolása. Mindenképpen
újra kell tervezni az erdőgazdálkodást: a rossz adottságú, mezőgazdaságilag már nem rentábilis területeket érdemes lenne visszaadni a természetnek.
Ez nem „ördögtől való” gondolat, hanem racionális lépés. A zárt erdőborítás helyett a ligetes, kevert gyepes hasznosítás, az őshonos fafajok preferálása lenne célravezető. A vízigényes, telepített fenyveseket el kellene felejteni, különösen a magasabb fekvésű részeken, ahol a talajvízszint már elérhetetlen a gyökérzóna számára.
Fontos látni, hogy a Homokhátság sem homogén: a Hajós környéki löszös takaróval fedett részeken jobbak az adottságok, míg például a fülöpházi homokbuckáknál egészen más, sivatagosabb a helyzet. A differenciált tájhasználat elengedhetetlen.
A vízszabályozásban pedig rugalmasságra van szükség:
el kell szakadni attól a berögzült szemlélettől, hogy mindenáron védekeznünk kell a belvíz ellen.
Az elmúlt évek „belvize” már nem éri el azt a szintet, ami kárt okozna, sőt, aranyat érne az aszályos időszakban. Jelenleg egyfajta kettős finanszírozás létezik, ami közgazdaságilag is abszurd: az agrártámogatásokkal fenntartjuk a jelenlegi, vízpazarló rendszert, amikor pedig beüt az aszály, kifizetjük az aszálykárt. Társadalmi és gazdasági szempontból is kérdéses, meddig finanszírozható ez a status quo.
Fülöpházi homokbuckák: félsivatag (forrás: Pasztilla aka Attila Terbócs, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
• Említette a társadalmi vetületet. A jelenlegi, forrásvezérelt településfejlesztési gyakorlat és a fragmentált helyi projektek gyakran valóban nem állnak össze egységes egésszé. Milyen intézményi vagy tervezési szemléletváltásra lenne szükség?
Ez talán a legnehezebb kérdés, mert mélyen gyökerező hagyományokat érint. Magyarországon régóta erős centralizációs hullám érvényesül, ritka a valóban cselekvőképes, helyi autonómiára épülő, alulról jövő fejlesztés. Intézményi szinten ki kellene lépni a közigazgatási határok béklyójából. A Homokhátság három megyére terjed ki; az ökológiai krízis nem áll meg a megyetáblánál. Itt hálózatos logikában kellene gondolkodni, településtípusonként differenciálva. Gyakori hiba, hogy a fejlesztéseket kizárólag az infrastrukturális beruházásokban mérjük.
Hiába építünk utat vagy csatornát, ha nincs mögötte fenntartható működési modell, tudás és humán erőforrás.
Nemcsak arra kellene figyelni, hogy milyen épített beruházást tudunk felmutatni a „szalagátvágáskor”. Sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a „szoftverre”: a tudásmegosztásra.
Számos európai kezdeményezés, mint például az URBACT-programok, épp arról szólnak, hogyan tanulhatunk egymástól, hogyan adaptálhatunk jól működő nyugati modelleket. Sajnos ezeket itthon kevésbé preferálják, mert az eredményük nem térkövezett főtér, hanem „csak” új szemléletmód. Pedig épp erre lenne szükség: hogy ne csak a TOP Plusz vagy a Magyar Falu Program keretei között, csőlátással gondolkodjunk, hanem legyen szélesebb, európai kitekintésünk.
• Az agrártermelés egyes formái versenyképtelenné váltak ezen a területen. Milyen alternatívában, specifikus növénykultúrákban látja a jövőt?
A kulcsszó a többszörös haszonvétel, a komplexitás. Az agrárerdészet vagy a legelőkkel kombinált, kevert hasznosítás kiút lehet. Különösen fontos ez a manapság gombamód szaporodó úgynevezett „energiatájak”, a naperőműparkok esetében. Fennáll a veszély, hogy a panelek alatt ezek a területek ökológiai sivataggá válnak. Ahogy egy kollégám szemléletesen fogalmazott: ne úgy nézzen ki a táj, mint egy sivatag, amelynek a közepére letettek egy kanapét. A „kanapé” itt a napelem, körülötte pedig a halott föld. Ezt el kell kerülni!
Lehet a panelek alatt vadvirágos rétet kialakítani, legeltetni, így a terület egyszerre lát el energetikai és ökológiai funkciót is.
Váltani kellene a szántóföldi növénytermesztésben is: a vízigényes kukorica termesztése a Homokhátságon lassan orosz ruletté válik. Helyette a cirok sokkal biztonságosabb, jobban bírja a szárazságot, de itt még küzdeni kell a megszokás hatalmával. A legrosszabb adottságú, tiszta homokfelszíneket pedig, ahol nincs víz, nem volna szabad erőltetett módon művelni. Itt a gazdák, a települések és a nemzeti parkok együttműködésével kompromisszumos, természetközeli hasznosítást kellene kialakítani.
• Az alkalmazott ökológia új lehetőségeket kínál. Tudna gyakorlati példát említeni arra, hogyan változtathatják meg ezek a modellek a jelenlegi helyzetet?
Az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai ezen a téren úttörő munkát végeznek, különösen a Lendület Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoport eredményei figyelemre méltók. A vadvirágos rétek telepítése, a beporzók támogatása nemcsak esztétikai kérdés.
Naprózsa Fülöpházánál: nemcsak esztétikai kérdés (forrás: Pasztilla aka Attila Terbócs, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
Olyan, szárazságtűrő, lehetőleg őshonos fajösszetétel kialakítására törekszenek, amely képes kiszorítani az inváziós gyomokat.
A Homokhátságon az akácosok vagy a nemesnyárasok monokultúrája mellett sok behurcolt inváziós faj (például a selyemkóró vagy a bálványfa) uralja a tájat, amelyek agresszívan terjednek, és kiszorítják az őshonos növényzetet. A célzott, homoki fajokra alapozott ökológiai helyreállítás képes lehet megállítani ezt a folyamatot, és ellenállóbbá, reziliensebbé tenni a tájat a klímaváltozással szemben. Léteznek már sikeres mintaprojektek, ahol a parlagföldeken vagy az említett naperőművek alatt sikerült gazdag, őshonos fajokból álló gyepet létrehozni.
• Ha a döntéshozóknak egyetlen stratégiai üzenetet kellene megfogalmaznia a következő öt évre a Homok-
hátság jövője kapcsán, mi lenne az?
Lépjünk túl az elszigetelt projekteken. Egy-egy csatorna megépítése önmagában nem oldja meg a vízpótlást, ha nincs mögötte rendszerszemlélet.
Átfogó, közös döntésekre van szükség a vízügy, a természetvédelem, a tudomány és a gazdák között.
A legfontosabb a mezőgazdasági tájhasznosítás reformja: a regeneratív talajművelés, a szántás nélküli technológiák és a direktvetés támogatása. Meg kell találni azokat a fajtákat, amelyek bírják ezt a klímát.
El kell mozdulni továbbá a felszíni öntözéstől – ahol a víz jelentős része a nyári, negyvenfokos hőségben azonnal elpárolog – a felszín alatti vízpótlás irányába. Ezt a szakirodalom MAR (Managed Aquifer Recharge) módszernek hívja. Vannak már ígéretes kutatások, formálódó együttműködések – például az ELTE kutatócsoportjaival –, amelyek komplett víztérképeket és forgatókönyveket kínálnak arra, hogyan lehetne
a többletvizeket a talajba juttatni és ott tárolni. És végül: vissza kell hozni az állatállományt.
Állatok nélkül nincs szerves trágya, anélkül pedig marad a drága és a talajt tovább zsaroló műtrágya. Ha sikerülne a megfelelő területeken a kevert hasznosítást és a vízvisszatartást rendszerbe foglalni, az esélyt adhatna a Homokhátságnak a túlélésre. Ehhez azonban az kell, hogy ne a csodát várjuk, hanem merjünk kísérletezni.
Nyitókép: Fülöpházi homokbuckák (forrás: Pasztilla aka Attila Terbócs, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons
