Valamikor az ezredforduló táján a portugáliai Tróia-félszigetén jártunk filmfesztiválon, és laktunk abban a „kísértetvárosban”, ahol hatalmas szállók épültek – ősszel nemigen érkező, vagy csak éppen csapódó turisták számára. November eleje lehetett, régen vége a strandidőnek, noha a homokos part, a tenger még birizgálná a víz szerelmeseit. Könnyű kiszámolnom az időt, ott ünnepeltük a szintén jelen lévő, és komoly figyelmet kapó Elek Judit születésnapját (november 10.). Emlékezetem szerint ebéd után ittunk meg egy üveg bort négyen; jelen volt még Létay Vera filmkritikus és Erdőss Pál filmrendező. Nekem adatott meg, hogy most, a szomorú alkalomból (négyünk közül harmadikként Judit is eltávozott) fölelevenítsem ezt az emléket.

Ismertem filmjeit, Balázs Béla Stúdiós múltját, ami egyértelműen utalt rá, hogy sosem kívánt igazán elszakadni a film fantasztikus lehetőségétől, hogy mozgásában örökítse meg a bennünket mindenkor körülvevő világot; nem csak dokumentumfilmjeiben, hanem játékfilmjeiben hasonlóképpen hagyatkozott erre a kivételes lehetőségre. Utalnék elsősorban Sziget a szárazföldön (1968) című egyszerűségében lenyűgöző munkájára, amelyben a lehangoló magányából, hervadó emlékeitől menekülni igyekvő idős asszonyt (Kiss Manyi játszotta) mintegy a közvetlen, a dokumentálható valósággal szembesíti – mondhatnám, naturalista gondossággal, de hadd fogalmazzam át: lélektani érzékenységgel. Ezzel egyúttal fölfedtem az Elek Judit-filmek kettős indíttatását: egyfelől a külvilág közömbös, de inkább otromba jelenléte (közöny, sőt, aktív agresszió), másfelől a szinte mindenkor védtelen, sérülékeny személyiség, aki abban a létezésben kénytelen élni, próbálkozni az önvédelemmel. Ez akkor is így tárul a néző elé, ha netán történelmi ihletésű filmet készít – Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében (1980) Tutajosok (1989) –, vagy éppen szembesülésre hívja Elie Wieselt a zsidóságot ért súlyos traumákkal – az igazság kimondására (Mondani a mondhatatlant: Elie Wiesel üzenete, 1996). Persze, ez történik a Tutajosokban a tiszaeszlári „vérvád” „holttest-úsztató” mellékszálának földolgozásával, amely a Bary József-féle „igazságszolgáltatás” máig tisztázatlan pontja, ugyanakkor az antiszemita gyűlöletkeltés dokumentálható mozzanata. Itt ugyanis egy kisebbségi közösség fenyegetettsége a valós téma a babonákra, valamint az uszításra mindig hajló tömegtől. Ugyancsak a periratok elmélyült vizsgálata nyitotta meg Elek Judit számára Martinovicsék ügyét – a kései átvilágításra, netán sugallt ítélkezésre.

Áttekintve, illetőleg sebtiben fölidézve ezt a gazdag életművet, szembeötlő alkotója morális érzékenysége, erkölcsi szigora. Aki akár egyetlenegyszer találkozott vele, közvetlen élményként kapta ezt a komoly, szemüveg mögötti egyenes tekintetből, de pontos fogalmazásra kényszerített szavaiból szintén. Ugyanis korántsem pusztán a képi fogalmazás egyértelműsége, az írás tisztasága ugyanúgy elengedhetetlen követelmény volt a maga számára. Nem véletlen, hogy filmjei nagy részét forgatókönyvíróként, alkalmanként társszerzőként jegyzi. Jó néhány kortársa, filmes kollégája látta szívesen irodalmi közreműködőként.

Természetesen nem búcsúzunk tőle egyszer s mindenkorra. Filmjei, amelyek a magyar filmtörténet egy nagy korszakát fémjelző alkotások közé följegyeztettek, velünk maradnak – filmkultúránk, az egyetemes filmművészet kincseiként, gondolatai az emberség imperatívuszában.

Judit! Én pedig köszönöm neked tróiai kedvességedet…

 

Nyitókép: Elek Judit a MOZ.GO életműdíjával a Magyar Mozgókép Fesztiválon Balatonfüreden, 2024. június 14-én Fotó: MTI/Vasvári Tamás