Kisgyerekként úgy voltunk a Balatonnal, mint kedvenc mesehősünk, Brumi, aki Balatonbrummogóra utazván már az első horgásztónál izgalomba jött, nem beszélve a végeláthatatlan Velencei-tóról. Pedig csak átutazóban voltunk két öcsémmel egy zalai szakszervezeti gyereküdülőbe, életünkben először három hétre, gyerekfejjel beláthatatlan időre elszakítva a családtól. Akkor persze nemigen értettük, mi végre ez az egész?
Szülőként aztán rájön az ember, főként egy emlékezetes balatonszemesi pótszülői hetet követően – amikor a sógorság is ránk hagyta csemetéit, így nyolc izgága bölcsődést és óvodást kellett épségben (meg)őriznünk –, hogy mennyit jelenthet három csintalan fiúgyermek időleges kivonása a családi körből. Ez a három hét igazából anyámnak lehetett üdülés…
Az elválás izgalmát és szorongását segített áthidalni az izgatott remény, hogy végre láthatjuk a Balatont, s a világosi magaspartról a végtelen víztükröt megpillantva,
a szemben ködlő almádi hegyekkel, a szabadi feketefenyves-ligetek közt megbúvó meseházakkal, Fonyódnál a szemközti bazalthegyek látványával reménykedésünk szép beteljesedést nyert.
Brumiéknak annyiban jobb dolguk volt, hogy nemcsak a vonatablakból sóvároghattak a nagy víz után, nekünk elsőre ennyi jutott: oda s vissza végigvonatozni a somogyi parton.
Az első igazi találkozásom a Balatonnal a túlparton esett meg. Regnumi táborunk éjszakai túrájának vége felé Tihanyba érve a tó éppen durcásabb arcát mutatta, vigasztalan, csendes, szűnni nem akaró esővel, így fürdésről nemcsak szó sem eshetett, de kedvünk sem igen volt hozzá. Azokban az években úgy éreztük, az úttörők rendre lecsapják a kezünkről legkedvesebb táborhelyeinket.
Zánkán valóságos úttörővárost építettek, s később egy alkalommal a Zádor-kútnál járva, a Zádor-vár udvarán is katonai sátrakat, benne úttörő típusú emeletes vaságyakat találtunk. Nevetséges elpuhultságnak számított a mi szemünkben, hiszen az igazi belevaló regnumista a puszta földön is megalszik a hálózsákjában, a vagányabbja akár katonai sátorlapba burkolózva is.
Mi persze nem engedhettük meg magunknak, hogy kényelmesen levackoljunk a legjobb helyeken,
el kellett bújnunk, távolabb az avatatlan szemek, esetleg a nagyon is avatott, utánunk szimatoló hivatásosok fényképezőgépei elől.
Mint jóval később kiderült, óvatosságunk hiábavalónak bizonyult: az állambiztonsági irattárban egész fotóalbumok kerültek elő regnumi kirándulókról és táborozókról.
Akkor, hetvenben a Zádor-kúttól nagy marmonkannákban cipeltük föl a fennsíkra a forrásvizet, ami vezetőink számára kiváló fegyelmező eszköznek is bizonyult: aki nem bírt az energiáival, gyakrabban cipekedett, akár este, takarodó után is, ha nem maradt végre nyugton. Az elpuhult világ ma már könnyen gyermekek elleni erőszaknak minősítené ezt a bánásmódot (már a takarodót mint intézményt is…), pedig csak a javunkra vált. Gyakorlatlan városi füllel a sün járását is nagyvad csörtetésének képzelő s félő kiskamaszként elsőre ugyan megszeppenve cipekedtünk a vaksötét ösvényen, de ez hamar átváltott az „erre is képes vagyok” büszkeségére.
A Balaton kamaszkorunktól fogva sokkal többet jelentett nekünk, mint heverészést a kétségkívül kellemes strandokon (persze azt is). Hajnalban, tűző napsütésben és naplemente táján, keresztül-kasul bejártuk a Balaton-felvidék erdős dombvidékét, engedtünk a szőlőmunkások szíves kínálásának („egyenek csak, úgyis a téeszé…”), megmásztuk az összes tanúhegyet, különböző nézőpontokból megcsodálva Közép-Európa legszebb panorámáját.
Közeli ismerőseink lettek a zord magyar történelem hallgatag tanúságtevői, elpusztult falvak mementóiként az égre meredező templom-, erdők mélyén megbúvó kolostor-, s a völgyek, medencék fölött őrködő várromok.
Kövesd, Avas, Ecsér, Újlak, Fülöp, Kisdörgicse, Töttöskál, Apáti, Szentbalázs – a török világ előtt virágzó falvak, ma „bús düledékek”. A vázsonyi, tálodi, salföldi pálos barátok is elhagyták kolostoraikat, melyek már soha nem népesültek be újra. A pontot az i-re a felszabadító Habsburgok tették fel, lerombolva megmaradt váraink nagy részét, nehogy a rebellis
magyarok befészkeljék oda magukat. Ezeket sorra felkerestük, a templomokban és kolostorokban tábori misével élesztgetve régi idők lelkületét, a várakban a haza függetlenségének visszaszerzéséről álmodozva.
A tapolcai medence kialudt vulkánjai közül szívünkhöz talán legközelebb a legkisebb, az Eger-patak völgye fölött szerényen meghúzódó Hegyesd áll, tetején egy parányi vár romjaival. Tán kétszobányi az egész, falai alig maradtak, de éppen emiatt ideális helyszín a bivakolással – a szabad ég alatt töltött éjszakával – egybekötött napfelkeltenézésre. Több ízben is visszahúzott a szívünk, mert ezzel nem lehet betelni. Ilyen csönd, ilyen csillagos ég, ilyen sejtelmes éjszakai árnyak másutt talán nincsenek is, s életre szóló élmény, amint a didergő hajnalban lassan derengő, majd megszínesedő világot megkoronázza a vöröses-narancsosan felizzó napkorong.
E csodavidéket is jól láthatóan felsértette azonban a „szocializmus” szorgos építőmunkája. A hegyesdi vár néhány emberöltővel korábban még az Eger-patak hajtotta több tucat vízimalomra tekintett le, csobánci, szigligeti és zádori társai
Eötvös Károly tollára kívánkozó, gondosan művelt szőlőhegyek s présházak százai felett őrködtek, gyermekkorunkra azonban „köztulajdonban” a legtöbbjük rommá enyészett,
s az erdő lassan visszafoglalta, ami az övé, nemzedékek kitartó munkájának nyomait tüntetve el, minthogy a meredek domboldalak a „korszerű” nagyüzemi szőlőművelésre alkalmatlannak minősíttettek. Téeszesítésre korábban még alkalmasak voltak…
A hegyről leereszkedve széles, sáros, lánctalpak szaggatta utakat keresztezett a turistaösvény, ahol szabályos KRESZ-tábla jelezte a harckocsi-főútvonalat, másutt cirill betűs feliratok egyértelműsítették, hogy ideiglenesen hazánkban állomásozókkal van dolgunk.
Nem kellett azután hosszas magyarázat, hogy a lánctalpak és az omladozó pincék között ok-okozati kapcsolatot találjunk,
kiváltképp, mert az ideiglenesek iránti ellenszenv legtöbbünk számára családi örökségünk része volt.
Kalandozásaink során meggyőződéses északi parti vándorokká váltunk, akik a lapos déliről csak fitymálva beszéltek, elvégre hová lehet ott egyáltalán kirándulni? Azok a vakondtúrások még arra sem méltók, hogy útjaikra turistajelzéseket fessenek. A partról meg valóságos expedíciókat kell tenni a bokánkat nyaldosó vízben, mire egy kutyaúszásra úgy-ahogy alkalmas vizet talál az ember. A déli parton az élet egyetlen okból elviselhető: odalátszik az északi – vallottuk öntudatosan…
Ámde megjelent a horizonton egy jókedvű, vendégszerető, Fenyvesen „birtokos” család, három élénk, gyönyörű leánnyal, s kezdtük mindjárt otthonosabban érezni magunkat a tengersík vidéken. Aranyszívű nagymama, osztályidegenként a felsőbb iskolákból kizárt, sokoldalú tehetségét így a gyermekeire s azok barátaira pazarló életvidám édesanya, bridzsezni a fa tetején kedvelő ifjúság, az utca végén szabadstrand – és hogy azért az elveinket se kelljen teljesen feladni, a túlparton az ismerős bazalthegyek integettek hívogatóan.
Jártunk azután más családoknál is Balaton-szerte bandázva, s majd mindenütt ugyanazzal a barátságos vendégszeretettel fogadtak.
Szegény iparos- és parasztivadékok itt találkoztunk a békebeli középosztály s büszke kisnemesek megtöretett, de meg nem tört rokonszenves képviselőivel,
akik tán a közösen elszenvedett üldözés és mellőzöttség miatt, meg a jó regnumi atyák (köztük két született gróf) hídverő igyekezete hatására megnyitották szívüket, otthonaikat (és üdülőiket is) előttünk.
Ledőlt minden származási, osztály- és kulturális üvegfal, pár évtizede elgondolhatatlan szerelmek szövődtek, házasságok köttettek. Így lettem magam is kisgyermekes apaként a lapos déli strandokat megbecsülni tudó, de lelkében mindhalálig az északi hegyekre tekintő szemesi polgár.
