Sokan úgy gondolják, hogy a föld távoli részén szolgáló misszionárius világa „tág”, hiszen valószínűleg mindenütt otthon érzi magát. A valóságban annak az életérzése, akinek a küldetése („missziója”) emberek szolgálatára szól, nem azonos a nemzetközi üzletemberek világpolgárságával. Igen, én jól érzem magam a Fülöp-szigeteken. Azért tudok azonban ott is otthon lenni, mert volt a budapesti, VII. kerületi Damjanich utcának egy szakasza, ahol megtapasztaltam az otthon melegét. „Szűk” világ ez, mindössze hét házról van szó: a Damjanich utca 40., 42., 44., 46., 48., 50. és 52. számú épületéről.

A 40.-es házban lévő Piroska vendéglőhöz gyermekkorom jeles napjai kötődnek, amikor megengedhettük magunknak az ottani finom ételeket. Ilyenkor sokszor találkoztunk Antal Imrével, akinek édesapja zenetanárom volt az általános iskolában. Az ebben a házban lévő közértbe szaladtunk le, ha valamit elfelejtettünk megvenni a Garay téri piacon.

A 42.-es szám alatt nőttem fel. Ez az előbbi ház „ikertestvére”, pontosabban húgocskája, hiszen míg a 40. kapuja felett mezítelen görög istenszobor pompázik mind a mai napig, a miénket pucér istennő ékesíti. E két ház, ellentétben a Damjanich utca mentén sorakozó társaikkal, merőleges az utcára, közöttük elegáns díszudvarral, mely arra emlékeztet, hogy valamikor a Damjanich utca minden telke átért egészen a Városligeti fasorig. Nagyon régen „városligeti kerteknek” nevezték ezt a részt, megkülönböztetve a szemközt kiépülő budapesti Csikágó negyedtől.

Édesanyám már a második világháború előtt itt lakott, s ebben a házban vészelt át két „lakosságcserét”, illetve az ostromot. Az első megrázkódtatás az volt, amikor a háború előtt árja házzá nyilvánítottak bennünket, és az itt lakó zsidóknak át kellett költözniük az utcában kialakított (sárga) csillagos házakba, ahonnan nem zsidók jöttek át az itteni, a szomszédságnál sokkal jobb minőségű lakásokba. A mi családunk maradt. Majd Budapest ötvenkét napig tartó ostroma is elért bennünket: a ház utca felé néző részét leborotválták az ide tévedésből ledobott bombák; a mi lakásunk utolsóként vészelte át. Édesanyám sokszor mutatott az ágyam mögötti válaszfalra: azután már ötemeletnyi mélységű szakadék tátongott…

A háború után még egy betelepítést hajtott végre a hatalom. Bár a ház hátsó, Fasor felőli részén megtűrték a régi, főleg értelmiségi lakókat, a Damjanich utca felől újraépített szárnyba hithű kommunistákat költöztettek be. Mi, gyerekek nagyon tudatában voltunk annak, hogy az ostrom után megmaradt válaszfal világokat választ el. Ezt nem lehetett nem észrevenni, amikor a „másik oldalról” időnként gúnyosan átkiabáltak nagyanyámnak, hogy „micsinál, Horthy-naccsága”.

A 44.-es házban lakott családi orvosunk, dr. Bálint Géza, aki csodálatos diagnoszta volt. Néha át kellett kísérnem nagynénémet, nagyanyámat, ilyenkor gyerekként is megéreztem, hogy ezt a nagyszerű orvost embersége és szakmai hozzáértése tette sikeressé. Ez a 44.-es ház még a régi elrendezést követte: belső udvarokon keresztül juthattunk a hátsó szárnyhoz, amely már a Fasorra nyílt.

A 46.-os házra olyan két üzlet emlékeztet, amelyek fontosak voltak számunkra. Az egyik természetesen az édességbolt volt, ahová akkor tértünk be, ha a szüleim vagy a nagyszüleim valamilyen jó cselekedetemet akarták megjutalmazni. Itt különleges likőröket és kávékat is lehetett kapni, melyek illatára ma is emlékszem. A másik bolt pedig Epstein bácsi zöldségese volt, ahol akkor vásároltunk, ha vendégeket vártunk, vagy ünnepre készültünk. Egyébként az állami zöldségeshez jártunk, de a maszeknál jobb (és persze drágább) volt az áru. Már nagyobb voltam, amikor hallottam, hogy

a mindig kedves Epstein bácsi „onnan” (a koncentrációs táborból) jött vissza és kezdett új életet mint maszek a szocializmusban.

A 48.-as ház akkor vált jelentőssé számomra, amikor ideköltözött az IKV, vagyis az Ingatlankezelő Vállalat. Mivel legtöbben bérlőként laktunk, ennek a vállalatnak fizettük a lakbért, amit nagyanyám mindig külön dobozban helyezett biztonságba még a hónap elején, nehogy elköltsük valami másra. Sok erzsébetvárosi ház meglehetősen gondozatlan volt, így gyakran szóba került az IKV. Ma egyházi tulajdon, itt működött a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus titkársága.

Az 50.-es ház volt a Damjanich utca lelki központja, melyet a „régi lakók” Regnum-háznak neveztek. 1901-ben Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök vette meg ezt a tipikus, háromemeletes bérházat, ahol attól kezdve regnumi atyák foglalkoztak a fiatalokkal. Én ezt már nem láttam, de ott volt az utca köztudatában. Ma ezt a házat Szent Máté Kulturális Központnak vagy álnéven D50-nek nevezve az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye üzemelteti. Reméljük, hogy a szállodafenntartással kapcsolatos üzleti szempontjaik nem homályosítják el azt a lelki erőforrást, amit a Regnum-ház a kommunizmus alatt is képviselt.

Az 52.-es számú ház pincéjében működött a Regnum Marianum-kápolna, amely a kommunisták által lerombolt Magna Domina Hungarorum-templomot volt hivatva pótolni. A mai 56-osok terén álló templom zavarta az állampárti felvonulásokat, így lerombolták, s helyette Sztálin szobrát állították fel. (Az utcánkban lakó katolikusok mindenesetre hosszú ideig így érezték, akkor is, ha az 56-ban ledöntött szobor kétszáz méterrel odébb állt. 1969-ben pedig a Tanácsköztársaság emlékszobra került a templom helyére.)

Ebbe a „Kis Regnum”-kápolnába jártam. Katakombajellegének egyszerű szépsége az én személyes hitemet is meghatározta, azokkal szemben, akik hatalmas, nagyszerű templomokban ismerkedtek meg a katolicizmussal. Ebben az időben még megvolt a Magna Domina Hungarorum Plébánia területe, de azt „ideiglenesen” a Thököly úti domonkos templomban működő világi papok látták el, mert a Damjanich utcai kápolnáról úgyis mindenkinek az egykor az utca végén álló, lerombolt „reakciós” templom jutott eszébe, ahová Édesanyám is oly szívesen járt.

Ez a pincekápolna túlélte a kommunizmust, de a kapitalista rendszerváltást már nem, hiszen a piaci viszonyokhoz alkalmazkodva az 52.-es épület tulajdonosa hirtelen megemelte a bérleti díjat. A Főegyházmegye azt már nem kívánta fizetni, és áthelyezte a kápolnát a visszakapott, de akkor még üresen álló 50.-es házba, ahonnan annak kultúrközponttá alakításakor tűnt el. A régi pincekápolnát pedig, melynek gyönyörű és ép falfestményei ma is léteznek, Borkápolna néven emlegetik.

Most, hogy a misszióból háromévente esedékes szabadságomra hazajöhettem, a szüleim Damjanich utcai lakásában lakom három hónapig. Sok minden eszembe jut. A pincekápolna nagyon hiányzik. Nemrég azonban egy másik pince mintha átvette volna a helyét: az 50.-es épület, vagyis a D50 pincetermében a minap Erdő Péter bíboros érdekes előadását hallgathattam.

Bárhová helyez is a verbiták általános rendfőnöke, az említett hét ház örökre megmarad az emlékezetemben.

A szerző verbita szerzetes testvér