Vajon mi járhatott a múlt század harmincas éveinek derekán a modernista építőművész, Fischer József fejében az operaénekesnő Walter Rózsit és férjét, Radó Géza textilkereskedőt, a Textil Ipar című lap tulajdonosát és főszerkesztőjét hallgatva? Egy újabb felépítendő ház lehetősége aligha játszhatott döntő szerepet elhatározásában, hogy éppen ő, aki szigorúan csak modern, funkcionális lakóházat tervez, mégis igent mondjon a számára talán kétes kimenetelűnek tetsző megbízásra, amelyről sejthette, hogy kompromisszumokat rejt. Talán a kísértés volt nagy, hogy ezúttal megmutassa, miként tudja a szemében bizonyára avíttnak és előkelősködőnek tetsző ízlést a kortárs művészet felé fordítani, talán megérezte a házaspár látszólagos határozottsága mögött a formálhatóságot, vagy úgy vélte, megnyerheti őket az új építészet számára. Így volt ez, vagy sem, soha nem fog kiderülni. Tény, ahogy emlékiratában lejegyezte: „Néhány nap múlva megállapodtunk az alaprajzokban, távlati ceruzavázlatot csak az utcai oldalról készítettem.” (Ferkai András: Fischer-villa – Egy modern épület megújulása)

A megújult villa a Bajza utca felől. Fotó: Hack Róbert/MÉM MDK
 

És a történet lényege valószínűleg az utóbbi félmondatban érhető tetten. Távlati ceruzarajz és csak az utcai oldalról… Fischer József bizonyára jól tudta, a felskiccelt látványterv a mégoly avatott szemnek is keveset mond egy majdani épület részleteiről, a laikus építtető a vázlatból legföljebb elképzelni tudja, milyen lesz az a maga valójában, hát még, ha a háznak csak az egyik, az utcai homlokzatát látja.

Az építész szándéka és persze tudása tehát aligha lehetett más, mint jótékony engedményekkel megfogalmazni azt a villát, amelyben majd együtt tud élni az építtető historikus elképzelése az ő modern látásmódjával, nyitottságával, térszemléletével, letisztult formavilágával. És ha így volt, Fischer József nem tévedett.

A Radó–Walter-villa bejárati oldalának aszimmetrikus kompozíciójáról elvonja a tekintetet az utcai front síkjából a teljes épület magasságában kiugró, lekerekített sarokvonalú, a kapu fölött acélvázas, üvegfallal megtört homlokzatrész, a mögötte elhelyezkedő, a második emeletre vezető íves belső lépcsővel. Talán joggal mondogatták tudományos elemzések, építészetkritikusok, hogy nem egységes, kétarcú a villa, ám épp ez a Janus-arc teszi magával ragadóan különlegessé, hisz Fischer ezzel a finom és elegáns játékkal tudta elfogadtatni a modern építészettől idegenkedő énekesnővel és férjével a házat. S hogy ez mennyire így volt, annak tanúsága, hogy a házaspár utóbb Fischerre bízta budai nyaralója bővítését is, mi több, bizonyára már ráérezve a kor ízlésére vagy divatjára, ők vásárolták meg Kozma Lajos legendás nyaralóját a Lupa-sziget Platán során. Azt a Duna fölé nyúló házat, amely a hazai modernista építészet egyik szimbóluma lett.

Korabeli felvétel a kert felől. Fotó: MÉM MDK fotóarchívum

 
Visszatérve a Bajza utcai épületre, ha az utcai front formavilágában tett is engedményt az építész Fischer József és alkotótársa, felesége, az első magyar statikus mérnöknő, Pécsi Eszter, a kertre nyíló szárny oszlopos földszintjével, az első emeleti erkélyre vezető, íves lépcsővel, a teraszosan hátrahúzott második emelettel és a különlegességnek számító tetőterasszal, ahová szűk, belső lépcső vitt fel, egyértelműen saját építészeti ideálját követte. Itt már nyoma sem volt kompromisszumnak, megalkuvásnak, a kor kiemelkedő alkotása született meg.
 

A régi-új kerti szárny. Fotó: Hack Róbert/MÉM MDK

 
Az emeleti szintnél alacsonyabban kialakított földszintre, az előtérhez kapcsolódva a kiszolgálóhelyiségek kerültek, ott lakott a személyzet is. A jóval nagyobb belmagasságú első emelet nagyvonalú eleganciájával egyszerre tudta kielégíteni a házaspár reprezentációs igényét és megmutatni a tervezőnek a tágasságról, a nyitottságról, a természet közelségéről vallott eszményét. A két oszloppal osztott hallt, a társalgót, a szalont, az ebédlőt, a télikertet és a nagy teraszt toló- és harmonikarendszerű ajtók mozgatásával választotta szét, vagy tette egyetlen, látványos nagy térré.
 
Walter Rózsi hajdani szalonja. Fotó: MÉM MDK fotóarchívum

 

A második emelet, ahová a fakarfás, ívelt belső lépcső vezetett fel, Walter Rózsi háló- és Radó Géza úriszobájával, kisleányuk, Marika gyermekszobájával és a fürdőszobákkal a magánélet kényelmes színhelye volt.

A család mindössze tizenhárom évig, beleértve a háborús esztendőket is, élhetett itt; az államosítás elérte a Bajza utcai épületet, költözniük kellett, házukat a Herczel- és a Grünwald-szanatóriummal, a környező területtel együtt a Belügyminisztérium uralta, s az ott kialakított BM Kórház óvodája költözött a villába. Nehéz idők következtek a házra, ahogy Ferkai András már említett kötetében írja:

akkor építették be a földszint kertre néző, árkádos szárnyát, bontották le a kerti lépcsőt, osztották válaszfalakkal kisebb szobákra az első emeleti egybenyitható teret, akkor mentek tönkre a tolóablakok és a fa erkélyajtók, kerültek új, oda nem illő ablakkeretek a régiek helyére, egyúttal megváltoztatva az ablakok osztását, mi több, akkor vágtak még egy kis ablakot a második emelet addig ablak nélküli homlokzatfelületére, cserélték ki a Bajza utcára tekintő üvegfalat, akkor épült rámpa a főbejárat lépcsőjének helyére, és még sorolható lenne az értéket nem ismerő pusztítás.

Aztán eljött az a nap, amikor a kórház megszűntével, miként az egész terület, a Walter-villa is a kiürült, elhagyatott, új funkcióban reménykedő házak sorsára jutott. Ám a várakozás, ha hosszúnak tűnt is, de nem volt hiábavaló, amikor 2018-ban a terület a BM Kórház többi elnéptelenedett ingatlanával, köztük a Walter Rózsi-villával, a Quittner Zsigmond, illetve Schannen Ernő tervezte egykori Herczel- és a Grünwald-szanatórium XIX. század végi épületeivel a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonába került, a döntés szerint felújításuk után a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központnak adhatnak helyet, idekerül a mostoha módon saját kiállítási térrel korábban sohasem rendelkező Építészeti Múzeum háromszázezer műtárgyával, közel száz építészeti makettjével, emellett az az értékes szakkönyvtár, az idén százötven éves intézményes magyar műemlékvédelem 1872 és 1992 között született dokumentumait egyben tartó terv- és irattár, a négyszázezer képkockát, köztük üvegnegatívokat őrző fotóarchívum. És itt dolgozhatnak majd az intézmény tudományos kutatói is. Mindez egyelőre még a jövő, de ami bizakodásra és ünneplésre ad okot, az a Radó–Walter-villa megújulása, egyben az Építészeti Múzeum első önálló kiállítóhelyének májusi nyitása.

A szalon mai kortárs berendezése nem akarja az egykorvolt látszatát kelteni  Fotó: Hack Róbert/MÉM MDK

 

Aki ma a Bajza utcában jár, a legnemesebb értelemben szólva megelevenedni látja a múlt századi villát, az eredeti szépségében és érdekességében hitelesen megújult ház úgy mesél hivalkodás nélkül a harmincas évekről, a modernista építészetről, hogy közben, mint egykor, megtalálva szerepét tökéletesen illeszkedik környezetébe. A helyreállítás tervezőépítésze, Kokas László hűségesen, a nagy elődöt tisztelő figyelemmel dolgozott, a korabeli részleteket visszaállítani hivatott munkájában segítőtársa volt a MÉM MDK Kutatási Osztály három munkatársa, a falkutatásokat végző Fülöp András, Jankovics Norbert és Koppány András.

A régi-új villa a Bajza utca felől nézve visszakapta az eredeti kapuhoz vezető lépcsőt, újra az egykori ablakosztás és a homlokzat üvegfalának látványa határozza meg az épületet, a kertre néző falazást lebontották, ismét árkádos a földszint, újraépült az emeletre vezető kerti lépcső, megújult az íves belső lépcső. Az elpusztult egykori ajtó- és ablakkeretek helyett az újak a lehetőség szerinti hitelességgel készültek, miként az üvegfelületek is. Az első emelet terei ismét összenyithatók, éppúgy alkalmasak kamarakoncertek, társasági események rendezésére, mint az épület fénykorában.

A ház a jelen akadálymentességi igényeinek és követelményeinek megfelelően ugyan csak az első emeletig, de megközelíthető liften, a mai liftakna helyén régen kiszolgálóhelyiségek meg a lényegesen kisebb étellift volt, máshová helyezni aligha lehetett volna, már ez is építészeti bravúrként értelmezhető, így a tervek szerint a második emeleti kiállítások majd kivetítőn is láthatók az alsó szinten.

Színtér és lakótér – ezt a címet kapta a Walter–Radó-villa nyitókiállítása, amely, ahogy alkotói, a főkurátor Ritoók Pál és két kurátormunkatársa, Magyaróvári Fanni Izabella és Sebestyén Ágnes Anna magyarázták –, úgy mutatja meg magát a villát, hogy egyben megismertessen a korabeli életvitellel, a modernizmus gyakorlati, gondolati és esztétikai törekvéseivel, igyekezzen eloszlatni a Bauhausról és a modernizmusról elterjedt félreértéseket, köztük is a leggyakoribbat: a modernizmus és a Bauhaus azonos voltáról.

A földszinten a fogadótér mellett, az egykori garázs helyén a Kovács Dániel kurátor által rendezett röpke történelmi áttekintés helyezi el a látogatót az építészeti környezetben, a város ezen részének kialakulásáról, fejlődéséről mesélnek a XIX. és XX. századi felvételek és a kapcsolódó szövegek.

A kurátorok úgy vélték, hívószavakkal tudják közel vinni mondanivalójukat a látogatókhoz, az első emelet a Nyitottságról szól. Értsük a kifejezést akár építészeti, akár átvitt, szellemi értelemben, ami itt nyilvánvalóan érzékelhetővé válik, az a tágas tér, a világosság, a nappali fény áramlása, a kertre néző erkély felől érkező levegősség. A képek és a hozzájuk tartozó szövegek a lakhatás két háború közti és máig ható kérdéseiről, a lakás- és házépítésről beszélnek. S a korabeli társasági életről, azokról a művészekről, akik meghatározói voltak a modernista gondolkodásnak, a mozdulatművész Szentpál Olgától és a színikritikus Vázsonyi Endrétől, az építész Kaesz Gyulától, Bierbauer (Borbíró) Virgilen, Molnár Farkason, Kozma Lajoson át ennek a háznak tervező házaspárjáig, Pécsi Eszterig és Fischer Józsefig.

A Színtér és lakótér című kiállítás különleges darabja a Bozzay Dezső tervezte faházas elektrogramofon, az Iparművészeti Múzeum tulajdona.  Fotó: Hack Róbert/MÉM MDK

 
A második emelet hívószava szobáról szobára változik: a Játék a hajdani gyermekszobáé, Radó Walter Marika birodalmáé, s jó hallani, hogy fiai Argentínából és Chiléből érdeklődő szeretettel követik a villa újjászületésének históriáját. Teret adni a gyermeknek otthon, az óvodában, az iskolában – erről is beszél a kiállítás.

A Munka gondolata az egykori úriszobában kapott helyett, a kiállítás különlegessége a Bauhausban nevelkedett Breuer Marcell építész-bútortervező alkotta két, csővázas szék. Ez az a helyiség, ahol nemcsak a munkavégzés körülményeiről, a többfunkciós „munkaállomásokról” esik szó, hanem megismerhető a korabeli építészek munkássága is.

S ami a Komfortot illeti, immár Walter Rózsi szobájában vagyunk, központi tárgya az a Philips rádió, amelyet Bozzay Dezső tervezett 1936-ban. Az Iparművészeti Múzeumból kölcsönzött, szépen kidolgozott, többszintes „faházba” rejtett zenegép – fölül, ahogy akkor nevezték, elektrogramofonnal, lent rádióval – igazi látványosság a ma nézőjének. S még egy Breuer-emlék, a Thonet gyártotta csővázas, üveglapos, kerek asztalka. Az otthonosság élményét idézik a lakástextilek, a korszakban a sivárnak érzett modernt ellensúlyozó csipkék, függönyök, kárpitok. A Higiénia, az Egészség hívószavával a felnőttek fürdőszobájába invitál a tárlat, illetve a levegős teraszokról, a tetőről beszél. Befejezésként még szól a Színről is, eloszlatva a kételyt, hogy a korszak csak a fehéret, a visszafogott, halvány színeket ismerte. S bár Walter Rózsi villáját Fischer elképzelése szerint fehérre vakolták, s belül is csak tört színek jelentek meg, léteztek a korszaknak színes, élénk tónusú házai.

Több mint hét évtized méltatlan hányattatása után a Fischer József villája ma újra elbűvölné tulajdonosát, s aki annak idején az operaszínpadon emlékezeteset alkotott, biztosan jól értené a művészet folytonosságát, amelyet háza, emléke és a Magyar Építészeti Múzeum kiállítása méltón idéz fel.

Nyitókép: Valaha ilyen volt a villa első emeleti szalonja a terasszal összenyitva Fotó: MÉM MDK fotóarchívum