Látom, hogy barátom, a gasztonyi polgármester, megbetegedvén a falugondnok, mit küzd az árokpartok, közterületek, s a temető kaszálásával. És ez így megy majd egészen őszig, míg az első hóharmatok el nem veszik a kedvét a fűnek attól, hogy újra és újra kinőjön.
Mert a XXI. század elhozta a közvélekedés által kikényszerített kaszálások idejét. Mi több, törvényi rendelkezés van arra is, hogy nyaranta egyszer mindenkinek le kell kaszálnia a birtokát, már ha van azon füves terület. A bemondó a rádióban vészjósló hangon azt is közli, hogy közeleg a határidő,
a hatóság pedig akár drónok bevetésével, sőt, műholdas képek lekérésével is ellenőrizheti ezeknek a kötelező kaszálásoknak a megtörténtét.
Mifelénk pedig senki sem akar ujjat húzni a hatósággal, inkább kaszálnak az emberek, vagy jó pénzt fizetnek a traktorosnak, hogy zúzza már le azt a kertet.
Ezeket a zúzókat régebben a kombájn által magasan levágott vagy kézzel leszedett kukoricásban vetették be, hogy a szárat vagy annak ötven-hetven centis csonkját, már csak a küszöbön álló őszi szántás miatt is, felaprítsák. Az akár egy ügyesebb vasmunkás által is előállított szerkezetek meglehetősen egyszerűek. Egy zárt, lemezből kialakított házban általában két kést hajt meg a traktor motorja, ahhoz hasonlókat, mint amilyen a fűnyírókban is van. Ezek a kések aztán nem kegyelmeznek semminek, cserjéket, növendék fákat is könnyedén ledarálnak, ráadásul még rendesen el is terítik a zúzalékot.
A kaszát jól ki kellett kalapálni (Fortepan, adományozó: Kovács Márton Ernő)
Persze az órabérben dolgozó traktor sokba kerül, de hogy a tulajdonos maga álljon neki a kaszálásnak, arra kevés az esély. Nem feltétlenül azért, mert nem tudnának már falun kézzel kaszálni. Sok olyan, a hetvenes években gyerekeskedő, meglett ember él még Gasztonyban is, akit az apja megtanított rendesen kaszálni. No és
kasza is van szinte minden háznál, csak az akarat és az erő hiánya
mellett ott van az a probléma is, hogy aztán a lekaszált fűvel is kezdeni kellene valamit. Mivel pedig nincs már állat, a széna ingyen sem kell senkinek, azért meg bolondok lennének dolgozni, hogy a verejtékkel levágott és megszárogatott füvet a sok kínálgatás után, jobb híján elégessék.
Tudom, más is tudja, hogy jó lenne az komposztba is, mulcsnak is, csak hát mondjuk egy másfél focipályányi gyümölcsösből méretes kazalnyi komposztnak valót lehetne lehordani. Ami a barna csigák és az érdektelenség miatt is jobb esetben zsebkendőnyire zsugorodott konyhakerteket százszor is beterítené. (A borsót, krumplit, fekete retket ezek az idegen honos csúszómászók még nem eszik meg, a zöldhagymának azonban tavaly már megrágták a szárát.) Így tehát marad a zúzás, én pedig a kertemben a gyümölcsfákat kerülgető traktor láttán mindig arra gondolok, hogy
a hetvenes évek végén apámnak még három faluval odébb kellett kaszálót bérelnie, mert a gasztonyi határban esélye sem volt erre.
Ez volt Rönökön a Mákszli-kert, amelyet két-három esztendeig mi kaszáltunk. És biciklivel közlekedve, mi forgattuk meg, s raktuk petrencébe késő délután a szénát, hogy meg ne lepje az estével az Alpokalján mindig megérkező, bőséges harmat. És ha onnan, északnyugat felől, sötét felhőket küldtek az osztrák hegyek, akkor is biciklire kellett pattanni, nehogy a rendre megérkező nagy, nyári záporok a földbe verjék a szénánkat, az egész család munkájának gyümölcsét. Ráadásul úgy kellett időzíteni a folyamatot, hogy a következő szabad szombatra rendesen megszáradjon a Mákszli-kert szénája, hogy aztán a tehenes szekérrel a 8-as főúton oda-vissza tizenhárom kilométert ballagva, még sötétedés előtt hazaérjünk a szénánkkal.
Tehenek vontatta szénásszekér (Fortepan)
Az akkori gyér forgalom miatt a szállításnál csak az ÁFOR-tartálykocsiktól és a grazi Frikus cég jó magyar papírfával megrakott kamionjaitól kellett tartanunk. Ezek ugyanis olyan lendülettel húztak el mellettünk, hogy a menetszél sokszor majdnem felborította a szekerünket. Ráadásul a szerencsés megérkezés után sem ülhettünk a babérjainkon, mert a kényszerűségből átalakított pajtába nem volt arra lehetőség, hogy bejárjunk a rakott szekérrel, a hátsó pajtakapun meg kivezessük a kifogott teheneket. Így aztán a megérkezést a lerakás háromemberes művelete követte, ahol kilenc-tízéves koromtól az én szerepem is fontos volt. Anyám dobta le a szekérről a szénát, apám felhajigálta a szénapadlásra, ahol nekem kellett elraknom azt, betömnöm szabályosan a zsindelytető alá, hogy minél több elférjen ott belőle.
Kemény és piszkos munka volt ez a szénán megülő por miatt,
ami aztán szinte sárrá vált a nappal felmelegedett cseréptető és a levegőhiány által kiváltott erős izzadás miatt. Csak akkor lélegeztem fel ott, a sötétben és a porban, amikor anyám vasvillája megkoccant, nekiütődött a szénásszekér oldalának. Mert akkor már tudtam, hogy mindjárt vége a dolognak, még néhány villa széna, és lecsúszhatok a padlásról. És mehetek egy lendülettel fürödni a patakra vagy a Rábára.
Szentgotthádon kaszagyár is működött (Fortepan, adományozó Gábor Viktor)
Ezek járnak az eszemben, amikor nézem azt a kertemben forgolódó traktort, vagy magam bőgetem ott a damilos kaszát. Utóbbi messze elhangzó, fejhangú berregése nélkül nincs is már falusi nyár, de szombat és sajnos egyetlen vasárnap sem. Mert akik a faluból a sógoroknál,
Ausztriában dolgoznak, szó szerint reggeltől estig,
azoknak bizony a hétvégére marad a fűnyírás, amely mostanra szinte kényszeressé vált. Számonkérik a polgármesteren, ha valahol a közterületen már nagyobbra nőtt a fű. De azt is sokszor megszólják, aki az udvarában, árkában, bárhol a telkén nem nyír, vagy nem kaszál.
Nyitókép: Fortepan
