Egy különös régi térkép a Tihanyi-félszigetet nem a Balaton északi, hanem a déli partján ábrázolja. Akkoriban még nem lehetett repülőről lefényképezni azt a csodát, amit Balatonnak nevezünk. A légi fényképeken ugyanazt látom, mint a térképen. A magasból készülnek, nem látszik rajta a lángossütő, nem látszik a nyüzsgés.

Rácsodálkozom arra, ami valóban csoda. Arra, amiről az, aki odaföntről nézi, nem gondolná, hogy néhány méter mély csupán. Amikor telefonos felvétel készül, nem hallani a szűnni nem akaró jajgatásokat. Hogy kiszárad a Balaton, elfogytak a fecskék, vaddisznók járnak a nádasban, nincs elég szabadstrand, betonteknőben poshad a víz, fennakadnak a vitorlások a homokpadon, nincs parkolóhely, megfizethetetlen a lángos, nincs elég vendég, a törzsvendégek is elfogytak… Persze, hogy elfogynak, ha döglött busát látni mindenütt.

Lehet a Balatont nézni jobbról, lehet balról. Keletről is, nyugatról is. Tulajdonképpen lehetne úgy is, hogy a Tihanyi-félsziget a déli partról nyúlik a vízbe. De a valóság más. Tihany az északi parton van. A Belső-tó és a Külső-tó a félszigeten. A feljegyzések szerint mindkettő többször kiszáradt már. De most mindkettőben van víz, van bennük élet. Része a nagy természetnek, amelyben én magam is jelen vagyok. S ha tehetem, minden héten legalább egyszer közel megyek a vízhez, hogy érezzem a szellő simogatását, vagy éppen bőrig ázzam a szakadó esőben.

Vendég ugyan állítólag nincs, de jaj annak, aki péntek délután vagy szombat reggel indulna autóval a Balatonhoz. Hogyan képes vajon a nem létező vendég akkora forgalmi dugót okozni hétről hétre, ami miatt félek már autóba ülni?

Menjünk inkább az Adriára! Mire leérünk, már fordulhatunk is vissza, mert…

Nem is sorolom tovább az okokat. Közhangulat, közvélemény, sajtó: leírták, tehát biztos, hogy úgy van. Kezdek kételkedni a kimondott vagy leírt szó hitelében. Kinek higgyünk?

Amit tapasztalunk, az a hirtelen jött forróság, majd ilyen meg amolyan front. Azután zuhog az eső, kegyetlenül. Meg dübörögnek a markológépek. Szállodákra volna szükség, gondolják, akiknek ez hasznot hozna. Programok. Fesztiválok. Egyre több.

Emlékezem még arra az időre, amikor a Balaton partján két helyen volt nyáridőben orgonakoncert. Kőröshegyen meg Tihanyban, az apátsági templomban. Most ember legyen a talpán, aki eligazodik a hangversenykínálatban.

Hétvégén megbillen a Föld, a Balaton felé lejt. Budapestről kigurulnak az autók. Vasárnap este visszabillen, mindenki megy vissza Budapest felé. (De ugyanígy billeg az út, csak kanyargósabb Győr és a Balaton között.)

Újra meg újra fölrémlik előttem az a bizonyos Balaton térkép, a feje tetejére állítva.

Eltűnődöm: mit kellene tennünk azért, hogy a Balaton hasson miránk, és ne mi próbáljuk a Balatont a képünkre és hasonlatosságunkra formálni, a pillanatnyi érdekek szerint? Vajon engedjük-e, hogy figyelmeztessen arra, hogy mi is részei vagyunk ennek a világnak?

Déry Tibor írja: „Nézem az alám kanyarodó, bő tájat: a Balaton hosszan elnyúló, szépiakék szalagját, udvarias kanyarát Tihany köré, s messze mögötte a somogyi dombok párásan rezgő vonulatát. S egy nagyot sóhajtok. Mi teszi, hogy egy nagy táj látványa a megkönnyebbülés, sőt a megilletődöttség sóhaját szorítja ki az ember szívéből? A tüdő tágul, miként a táj is; mintha az ember termetben utol akarná érni a természet felülmúlhatatlan méreteit. Boldogító dolog, szembenézni a végtelennel: aprócska mivoltunkra figyelmeztet, s végső felelőtlenségünkre. Ilyenek vagyunk, nem tehetünk róla. Vagy?

A csillagok forgásáért ugyan nem vagyunk felelősek, de a magunk forgatásáért? Létünket – mint testünket a bőr – erkölcsi érzékünk fogja formába, mely vérezni kezd, ha vétünk ellene.

Mondom – vagy remélem –, bár teli kétségekkel.” (Újabb napok hordaléka, 1978)

Hagyjuk, hogy hasson! De a Balaton irtózik attól, ha mi akarunk hatni rá. Ha át akarjuk formálni. Ha nem óhajtjuk tudomásul venni az ő természetét. Irtózik attól, ha árucikknek tekintjük, nem pedig a teremtés részének.

Talpra kellene állítanunk a világot, amit mi magunk állítottunk fejtetőre. Hol véletlenül, hol tudatosan. Mert úgy gondoltuk, hogy mi az urai vagyunk ennek a világnak, nem pedig részei, felelősei.