Már nemcsak a régmúlt, hanem a közeli idők épített öröksége is értéket képvisel, és területi védelmének szükségét is felismerte a szakma, így a védendő értékek megsokasodtak. A műemléki szabályozás lassan mindent és mindenkit érint, egyre többen kerülnek értékeinkkel közvetlen, felelős kapcsolatba. A műemlékvédelem is megváltozott – túl kellett lépnie a korábban felállított határain, és ma már szinte valamennyi környezeti beavatkozásban érintett. A kialakult helyzet könnyebben megérthető ott, ahol a sok száz éves családi  tradíciót követő kultúra van jelen, nálunk inkább a pillanatnyi érdeket képviselő tulajdonosi magatartás jellemző. A jelen helyzet nem a jövőnk érdeke.

Alapszabály, hogy ami korábbi kultúránk bármely időszakának fennmaradt értékes emléke (hiteles dokumentuma), azt meg kell őrizni a jövő számára.

Meg kell ismerni környezetünket, kortól függetlenül külön kell választani az értéket és az értéktelent. Ha az értéket előítélet-mentesen látjuk, objektívvé válik a legtöbb kérdés, „csupán” ahhoz kell segítséget nyújtani a megőrzés érdekében, hogy a műemlék adottsága és használata – netán új funkciója – az értékvédelem szempontjaival összhangba kerüljön.

Általános vélekedés, hogy a tulajdonosnak a műemlék terhet jelent, és nem a teljességet, amely a maga történeti múltjával kötődést és rangot ad(hat) a helynek és használójának. Ennek meglátása, megértése és vállalása kulturális kérdés. Annak, hogy ez valóra váljon, előfeltétele a törvényekben is előírt megismerés. A megelőző kutatás és a diagnosztika segíti a rejtett lehetőségek feltárását és azok megismerését. Segítségével úgy lehet bemutatni a régi környezetet, értéket, hogy az mai, új funkciót is erősítsen. Nem ritka, hogy a tulajdonos meglepődik az időben feltárt érték nyújtotta lehetőségen. Ugyanakkor a rosszul, figyelmetlenül vagy szakszerűtlenül fölépített program az utólag meglelt érték megőrzésének kötelezettségét legtöbbször önkényes akadályoztatásnak tekinti.

Ha a műemlékvédelem történetét, hatásosságát, eredményességét a műemlék és a vele kapcsolatban lévő döntéshozók viszonyának alakulása felől próbáljuk megítélni, megérteni, világossá válik az értékvédelem hagyományos és szükségszerű objektivitásának, valamint a napjainkban fölerősödő szubjektivitás érzetének kérdése.

Hosszú folyamat előzte meg a műemlékvédelem kialakulását, azt az időpontot, amikor a XIX. századra a szimbólumértéken kívül nyilvánvaló lett régmúlt korok fennmaradt épületeinek jelentősége. A megismeréshez szükséges megőrzéshez új tudománynak is ki kellett bontakoznia. A régi korok építészete iránti figyelem fölerősödésével a művészettörténet és a történettudomány olyan meghatározó elméleti kérdéseket tárt föl, amelyeket gyakorlati következmények követhettek. A tudomány, majd a technika fejlődésével fokozatosan (azóta is folyamatosan) lépett előre az értékmentés módszertana. Koronként változhat a megítélés, a szemlélet, de a tudás és a technika más tudományokhoz hasonlóan a korábbi korok tudására épül. A tapasztalat, az ismeretanyag gazdagodásával meglátásai is teljesednek.

Manapság a műemlékvédelem elválaszthatatlan az építészettől, és ez fordítva is igaz. Az építészeti beavatkozás látványos, ugyanakkor nagy a felelőssége. Sokszor az építést visszafordíthatatlan következményekkel járó bontás előzi meg. Kétségtelen, nem lehet és nem is szabad mindent megőrizni, de nem mindegy, hogy a valós érték marad-e fenn, vagy a véletlen, a kényszer hozza a döntést, amelynek eredménye egy idő után maga is óhatatlanul a múlt öröksége lesz.

Mit szólna energiatudatosodó keleméri parókiájához Tompa Mihály?
Fotó: Nagy Gergely

 

A XIX. századi kezdetekkor az ókor, a középkor kutatása és értékeinek megőrzése volt a műemlékvédelem legfőbb feladata, ezen túl nem terjedt a figyelme. A nyiladozó szemléletű világ csak a legnagyobb, a leglátványosabb helyszínekkel foglalkozott. A messzi korok világát az érdeklődő ember távolról, nem saját érintettségében élte meg, a tudósok értelmezését, az építészeti beavatkozásokat a tudomány eredményeként fogadta. Tudósok, építészek vitája során, a kor szokásának megfelelő módon újulhatott meg és vált a szemlélődő számára azonnal – távolsága révén – a történelem részévé maga a megújulás is. Az értékelés tárgyilagossága mellett a műemlékre mint elfogulatlan művészi-történelmi üzenetre tekintettek.
 
Változott a világ, előrehaladtával az ókor és a középkor után fokozatosan közeledett a műemlékvédelem szellemiségéből fakadó kötelezettség. A barokk, majd a historizmus után a XX. század értékeinek óvása is a műemlékvédelem feladatává vált. A mai felgyorsult világban nemcsak múltunk értékei, hanem közelmúltunk jeles alkotásai is veszélybe kerültek. Az emberi beavatkozások egyre összetettebb hatása révén az egyes értéktől, épülettől, épületegyüttestől a települési összefüggésig, a természeti kapcsolatokig – sőt tájakig – sok minden egyre nagyobb veszélybe sodródik. A távoli rácsodálkozás helyett a közeli kor értékeinek védelme a személyes érintettség közvetlenségét hozza el.

Emellett a gazdaság átalakulása, a profitorientált befektetői magatartás, az életformaváltás, a közlekedés, a túlturizmus, a klímaválság, az energetikai változás, a migráció és sorolhatnók, újabb konfliktusokat hordoznak, kihatásuk egyre távolabbra mutat. S velük együtt kiterjed a tudományos objektivitást szem előtt tartó műemlékvédelem eredendő feladatköre, társadalmi felelőssége, miközben maga is veszélyeztetett helyzetbe került, hiszen kényszerűen egyre gyakrabban ütközik a magánérdekszférával.

Az „én”, az egyéni érdek előtérbe kerülésével a szubjektív megítélés sokszor mindent felülírva a hagyományos objektív megismeréssel, a közösséggel ütközik.

(Sokszor nem is műemlékvédelemről beszélünk, hanem kulturális örökségről, épített örökségről. A fogalmak szinonimaként használatosak, pedig valójában mindegyik más tartalmat fed.) Az érdekeltség, az érdekérvényesítő készség folytán megváltozik a társadalmi érdeket képviselő alapállás, és újabban egyre inkább a szubjektív válik láthatóan kiszolgálandó követelménnyé, s így lesz az objektív tudományos megközelítésből önkényeskedőnek mondott akadály. Átalakultak a szerepek, mintha a hagyományos műemlékvédelem lenne minden baj forrása. Minden, ami kerékkötő, az a műemlékvédelem része. (Emlékszünk, hogy intézményének megszüntetése is egy tőle független múzeumi szervezet fellépése miatt történt!)

A Paulay Ede és a Vasvári Pál utca saroképülete sem menekült meg a nem éppen vonzó építészeti beavatkozástól
Fotó: Róna Katalin

 

Pedig a műemlékvédelemnek csak akkor van jövője, ha tudományos objektivitása összehangolható a szubjektív érdekkel, különben nem lehet értékvédelemről beszélni. De tudomásul kell venni, hogy megváltozott a szereplők száma és köre, a beavatkozások súlya is. Az objektivitásnak mégis elsőbbséget kell kapnia a szubjektivitással szemben. Ehhez két félre van szükség.

Egyiknek jól felépített programalkotással, ismeretanyaggal, fölkészültséggel, szakemberekkel kell segítő kezet nyújtania. A másiknak a kultúra iránti felelősségtudattal, a hely és közössége iránti tisztelettel kellene fogadnia-elfogadnia és felelősséggel hasznosítania a tudást.

Társadalmi együttműködésben az érdekképviselet mérlegelést kíván, de ez nem azt jelenti, hogy az objektív megítélést felülírhatja a szubjektivitás, vagyis az egyéni érdek. Független szemlélettel, megfelelő tudással és tapasztalattal előre tudható, hogy egy helyszín mit fogadhat be, és mi az, ami károsítja a meglévő értéket, ami veszélyezteti a környezetét is. Az együttműködést hatásos ösztönző és támogató rendszerrel megerősített szabályozás segítheti a legeredményesebben.

Egyre több európai ország foglalja jogszabályába a Műemlékek és Műemléki Helyszínek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) által európai fölkérésre kidolgozott, és 2020-ban elfogadott Európai Minőségi Elveket (European Quality Principles for EU-funded Interventions with Potential Impact upon Cultural Heritage), amely az európai műemlékvédelem követelményeit és új módszertanát határozza meg. Erre a feladatra azért kapott felkérést a szervezet, mert nyilvánvaló lett, hogy az európai finanszírozású programok nem megfelelő előkészítés és együttműködés miatt jelentős károkat okoznak történeti értékeinkben. A merev rendszerű támogatásokkal megvalósuló agrárprogram, útépítés, köztérfelújítások, környezetvédelminek gondolt beruházások… során számos esetben tűnnek el történeti értékek, mert azok csak a program megvalósulásakor váltak ismertté, vagy mert nem volt lehetőség a pályázatok előkészítésekor időben megismerni a helyszínt. Mondhatjuk, hogy ugyanaz a helyzet, mint idehaza. A Minőségi Elvek az értékmentés és a jobb megismerés érdekében az európai fejlesztési programok megvalósulásának minden szintjén a műemlékvédelem szakmai jelenlétét ajánlja a programalkotástól a megvalósuláson át a fenntartásig. Érdemes alaposabban megismerni a követelményeket, a javasolt módszertant, és azt több európai országhoz hasonlóan mielőbb itthon is követelménnyé és gyakorlattá tenni. Többek között ezt is csak partnerként szolgáló, elismert tudományos szemléletű műemlékvédelmi intézmény képviselheti, az ország kultúrájának jövője érdekében elengedhetetlen ennek megléte és aktív jelenléte.

 

Nyitókép: A bécsi tetőterek, emeletráépítésekrégóta veszélyezteik a világörökségi rangot
Fotó: Nagy Gergely