A világ előrehaladtával a települések is változnak, így volt ez mindig a történelem során, az átalakulás vitte előre a falvakat, városokat. Új lehetőségek, régi-új feladatok kiterjesztették és megerősítették, a közösség számára fölértékelték
a helységek hangsúlyait.

Népi építészet – kívül-belül fehérre meszelt épületek. Talán a füstös konyha a kivétel, ahol a használat határozta meg a színvilágot. A húsvéti, sok helyütt a gyakori meszelést, a megtisztulást jelentő szokást ma hagyományként tiszteljük.

Bár a műemlékvédelem elismerten egyik meghatározó alappillére kultúránknak, még a művelődés terén jártasabbak között is akadnak, akik nem értik világát, csak korlátozást látnak benne, egyedi megítéléseit kiszámíthatatlan szubjektivitással vádolják.

Nem lehet kérdés, szükséges-e épített értékeink értő megőrzése, szükség van-e ennek szakszerűségét biztosító – megőrző, kutató, segítő, ösztönző, támogató, felügyelő, helyreállító, konzerváló, nevelő – műemlékvédelemre, a feladatokat összefogó intézményre.

Határozott jövőképpel rendelkezett százötven esztendeje az egyesülése előtti Buda, Pest és Óbuda, majd a megszülető Budapest. Három önálló, de egymás mellett élő település közös jövőképét kellett meghatározni az ország egységes fővárosaként.

A világon példátlan módon Magyarországon megszűnt az intézményes műemlékvédelem, ami végső soron tükrözi kulturális viszonyainkat.