Manapság, amikor a régi épületek helyén üvegpaloták, komor betonépületek nőnek ki a földből, a motor nem a történelmi közösség, hanem az egyén, a telek tulajdonosának az érdeke. A tulajdonosnak a leghasznosabb, ha úgymond a „fejlődést jelképező” hatalmas épületeket emel. Egy-egy toronyház szinte státuszszimbólummá válik. Aszfaltozott parkolókkal körülvett hatalmas fémdobozüzletek foglalják el a város-, városrészközpontokat. Kisebb léptékben nagyvárosaink agglomerációjában ugyanez játszódik le, a sok telektulajdonos egymástól független épületei monoton teleppé változtatják a hajdan sajátos vidékeket, raktárbázisok, csarnokok bántó sora burjánzik a bekötőutak mentén.

Székesfehérvár történeti magja még őrzi értékeit

 
Joggal merül fel a kérdés, hogy a messziről érkező új hatások és követelmények mellett van-e jövőjük az európai arcú településeknek. Valamennyi megváltozik, s ha kivételesen egy-egy megmarad a maga eredetiségében, múzeumfaluként, helyhez kötött, esetleg jövedelmező turistalátványosságként éli majd életét? Vagy van esélyük arra, hogy élő közösségek otthonai legyenek?

Két világszemlélet betonba öntött vetélkedése folyik.

A történetileg kialakult környezetbe ágyazott, belső struktúrájában és településszerkezetében is egyedi perspektivikus európai és a négyzethálós rendszerű, sematikus települések eltérő építészeti szemléletének konfliktusáról van szó.

Történeti települések

Mindenhol megvoltak a maguk törvényszerűségei a települések kialakulásának és növekedésének. Az ember a természetből elhatárolt területen találta meg a maga biztonságát, védelmét. Az egymás mellett kialakult helyek formálódtak településsé, és váltak az egymásra is utalt együtt élők közösségévé.

Európában a kora ókori időkben a templom, a lakóház is nyitott volt, belső térre szerveződött, az ég látványa a belső részévé vált. Ezek a sejtek rendeződtek utcává, a központ hangsúlyos térré, ahol a teljes települést szolgáló funkciók jelentek meg – így lettek a főbb események színterei. A ház a szűkebb köré, a családé, a város a közösségé volt. A múlt század utolsó évtizedei előtt a tériséget nem az épületek ma teljesen lezáródó külső fala határolta, hanem a kapualjon át, a belső udvarig terjedt a kapcsolat.

A településen belüli rend határozta meg a belső hierarchikus viszonyokat is, ami az életformából eredően szintén alapnak tekintette a kapcsolatot a természettel.

A táj részévé vált a település, amelyben sokszor megjelent a környezet, akár a hegy is, mint látvány. Még az alföldi településekre is igaz, hogy azok egyedi belső térszerkezetéhez nemcsak a teresedések különös egymásba fonódása, vagy a gazdálkodáshoz alkalmazkodó utcahálózat tartozik, hanem a fölé boruló égbolt is ennek vált részévé. A hatalmi renddel, a gazdálkodási formával összhangban kialakult a hierarchikus rend szerint formálódó, a természettel együtt élő, a kornak megfelelő településforma és táji kapcsolat. A templomtoronyból figyelték a tüzet, a harang szavából mindent meg lehetett tudni.

Rend a térben

Belső hierarchiájának megfelelően formálódott a település jellegéből adódó rend, rendezettség is. Az utca- és térrendszerben, vagyis legkorábbi időszakától a település szerkezetében nyomon követhető a hely történelme, kultúrája. A fallal körbevett, erődített város zárt rendszert alkotott, a későbbi korokban a határt vagy megtartva, vagy azt elbontva, de a rendszert továbbörökítve fogadta be a fejlődés által megkívánt újabb részeket. Az egyutcás település vagy völgyfalu az utca vagy a völgy mentén vagy azzal párhozamosan folytatódott, követve az eredeti rendszert, vagy a természet nyújtotta lehetőségeket. Megmaradt a hierarchia, a központ, esetleg a későbbiekben alközpontok alakultak, de a történelmi mag kisugárzásával évszázadokon át változatlanul meghatározó maradt a jellemző egyedi térszerkezet.

Ez a rend a térben is hangsúlyt kapott, hegyvidékeken a magaslatok és a völgy lehetőséget nyújtott a terület belső hatalmi, szellemi súlypontjának kifejezésére, vagyis a vár, a templom, a palota, a kastély rangjának megfelelő legalkalmasabb helyének kijelölésére. Már ebből a viszonyulásból is természetesen adódott, hogy a környezet, vagyis a környező természet nyújtotta helyszínhez idomulva keresték a kifejeződés lehetőségét, ami együtt járt a védelem, a védhetőség fontos követelményével is.

Az európai települések jellemzője, hogy mindennek megvan a maga helye, a maga kapcsolata a kialakult belső és külső rend szerint.

A történelmi-gazdasági környezet változásaira az egyes épületek megújulásával vagy újabb épületekkel reagáltak a közösségek, előbb-utóbb megváltozott a beépítés intenzitása, a lépték, a laksűrűség is. Persze ez jelenthetett dicsőséges fölemelkedést, történelmi tragédiát vagy bármilyen katasztrófát. Mégis a folytonosság nyomon követhető, és a településszerkezeten, a beépítés jellegén, sőt, sokszor még az egyes épületekben is feltárható a sok évszázados rétegződés. Büszkék vagyunk több ezer éves európai kultúránkra – történelmünk rétegződése, a környezet, a gazdálkodás formájának ereje településeinkben mind a mai napig tükröződik.

Hogyan érték az érték?

Műemlékeinket leginkább egyedileg védjük. Ritka eset, amikor azokat történeti összefüggéseikben, tágabb környezetükkel lehet megőrizni. Be kell látni, hogy a leghitelesebb, helyhez kötött kordokumentumunk a teljes anyagi valóságában, környezeti összefüggéseivel együtt megjelenő épített örökségünk. Sem egy fennmaradt oklevél, sem egy monda nem köthető olyan pontosan egy hely történelméhez, mint a maga eredetiségében megmaradt építmény. Múltjának történelmi hitelességét formáját is igazoló szerkezete, kövei, téglái, faanyaga, cserepei hordozzák. Az anyagi valóság jelentőségét igazolja a Mona Lisa előtt álló tömeg a Louvre-ban, mert nekik nem elég a tökéletes nyomatot otthon megcsodálni.

Akárhol is sorkozhatnának ezek a Budafoki úti épületek

 

Mivel magyarázható, hogy történeti épületeinkkel kapcsolatban másképp gondolkodunk, amikor mai anyagokkal, betonnal épülnek vissza sokszor bizonytalan másolataik, miközben máshol megmaradt épületeinket, azaz kordokumentumainkat hagyjuk pusztulni? Persze minden eset más megítélést kíván, de az eredeti átélhető, míg az utólagosan jól-rosszul megformált forma csak emlékképként idézheti vissza a mának a múltat, amit az emlékező érzelmei vezérelnek.

Megszakadó hagyomány

Más indíttatással jelenik meg egyre több, történeti településszerkezetünket és rendünket átíró, idegen formájú, anyagú és léptékű épület. Ezek rendre nem a környezetükből születnek, hanem „hozott anyagból” formálódnak.

Leginkább a négyzethálós rendet követik a történelmi előzmény nélküli, telepített városok.

Így épültek a tervezett görög, római vagy a XVIII. századi új telepes városok, de akár Újlipótváros is ezt a szerkezetet mutatja. Nem véletlen, hogy az Újvilág településeire is ez a jellemző. Egyenrangú telkek, azonos lehetőségek, az adott hely minél előnyösebb kihasználása érdekében itt nőttek ki a földből az első magasházak, felhőkarcolók. Ezek az új épületek hagyomány nélkül nem a kő-tégla építészet történeti folyamatosságának lettek a következő állomásai, hanem a kihívás, a kor lehetőségei, szerkezetei, anyagai hozta új gazdaságosságot követték. Más formanyelv, gondolkodás és szemlélet formálódott. Az sem véletlen, hogy ez dinamikus fejlődéssel járt együtt, a szemlélet az építészet történetében is új fejezetet nyitott, sőt az európai építészetre is kedvező hatással volt. Más oldalról a történeti építészeti fejlődéstörténet oldalágról kapott impulzusa a „településfejlődésnek” adott szabados irányt.

Lenne mire építeni

Közben az új erőteljes képviselete a befektetők érdekévé vált. A telek és a hozzá fűződő tulajdon elsődlegességének szemlélete a meghatározó, mindent lehet, amit a jog megenged. De amikor a helyi közösségek is felbomlóban vannak, amikor megszűnik a településeket szervező eredeti gazdasági erő, nem szorulhatna háttérbe a perspektivikus rendeződés településtörténeti jelentősége. Nem nézünk szembe azzal, hogy a beavatkozásnak egy telken, egy lehatárolható területen nemcsak a két szomszédhoz kell alkalmazkodnia, hanem sok más mellett az utcához, a térhez, a környezet terheltségéhez, léptékéhez és az eltartóképességhez – nem beszélve a hangulatról és az érzelmekről. Igazodnia kell a település hierarchiájához, az adott helyszín szerepéhez a környezetben. Funkcióban, léptékben, sűrűségben egyaránt. De vonatkozik ez kapcsolatára a természettel, a hely környezeti kötődésére, hagyományára is.

Debrecen magasháza

 

Csak a teleknek, a hely legszűkebb környezetének a megújulását látni. A régi épület elbontásával a foghíj nagyobb, több négyzetméter lehetőséget teremt. A telekről telekre megújuló városrészek teljesen elveszíthetik arcukat. Hány festményt festettek át, mert csak a fatáblában vagy a vászonban látták az értéket! Sokszor a telkekre is csak újrafestendő hordozóként tekintenek a befektetők és az általuk megnyert építészek, amikor a négyzetméter iránti vágy vagy az önmegvalósítás tereli el a figyelmet a környezeti kapcsolódások építészeti értelmezéséről.

A példa, a minta távoli, másfajta világból érkezik, és becsapódik egy idegen környezetbe, ahelyett, hogy a két szemlélet közös harmóniája érvényesülne.

Kétségtelen, fejlődni kell, ezt persze mindenki másképp érzékeli. A több, az újabb kell, mint korábban az eszmény, vagyis a fogyasztás vezérli a világot, amely ezzel nem a történelmileg is együtt élők életét teszi jobbá, hanem önmagát, azaz a fejlődést tekinti elsődlegesnek. S ebből a megfontolásból, gondolkodásból sematikus formák, sematikus anyagokat használó jellegtelen egyenépületek születnek szerte a világban. A település volt előbb, az új jövevényeknek illenék alkalmazkodniuk – legalábbis Európában.

 

Nyitókép: Budapest látképéből a tetők fölött kiemelkedik a belváros Bank Center épülete
Fotók: A szerző felvételei