• Éveken keresztül jártuk együtt a vidéket, te fotósként, én újságíróként. Azt mindig is érzékeltem, hogy érdeklődsz a természet iránt – mint ahogy sok egyéb téma iránt is. Mikor emelkedtek ki a számos fotós téma közül az idős, rekorder vagy éppen különleges fák?
Egy véletlennek köszönhető. Kovalik Máté volt kollégám, barátom megmutatta Pósfai György Széchenyi-díjas biokémikus, dendromán 2005-ben megjelent fotóalbumát, amely a rekorder fákat mutatja be.
• Mielőtt továbblépnénk… Talán nem mindenki tudja, mit jelent a dendromán.
Legpontosabban talán famániásnak fordítanám. Mániás, persze a szó jó értelmében, mondhatnám úgy is: a fák a szenvedélye, azok közül is a különösen nagy méretűek.
• Tehát kezedbe került a fotóalbum, mi ragadott meg benne? Bizonyára más benyomás is társult hozzá…
Így van, ez pedig lehet, hogy meglepő, de a Covid volt. 2020 tavaszán „bezárt az ország”, s az én életem is lelassult. Addig a munkám miatt állandóan jártam az országot, ekkor viszont a legmesszebb, ahová eljuthattam, az a közeli park volt. Le is mentünk napjában kétszer is a családommal, s napról napra nyomon követhettem, aprólékosan megfigyelhettem a természet, a fák változását, rügyezését, virágzását, a levelek kibontakozását, az ágak hajtását. Ahogy említetted, addig is közel állt hozzám a természet, de ekkor elsőséget kapott a témáim között.
Naplemente a szőkedencsi hársnál (Kállai Márton fotói)
Ráadásul volt időm is elmélkedni a fák helyhez kötöttségén, amit addig – mozgékony ember lévén – kényszerként éltem volta meg. S lám, vannak élőlények, amelyek akár évszázadokon át is helyhez kötöttek. Tudatosult bennem, amit addig nem gondoltam át igazán mélyen, hogy
az ember nézőpontja csupán egy a többi élőlényé között.
Ezt erősítette, hogy megcsapott a mulandóság szele, mint abban az időben annyiunkat. Átéreztem törékenységünket, azt, hogy kisebb hangsúlyt kellene helyeznünk az egónkra, s nagyobbat élőlénytársainkra.
• Ezek az érzések, amelyek a Coviddal együtt felerősödtek az emberekben, a legtöbbeknél a Coviddal együtt el is múltak. Te azonban elkezdted fényképezni a fákat, sőt albumot is összeállítottál belőlük. Nem volt ez merészség, hiszen, ahogy említetted, Pósfai György már megjelentetett ilyen albumot?
Sőt, már előtte is közzétettek ilyen albumokat. A nevezetes nagy fákat időről időre kötetben is dokumentálják. Korábban, 1968-ban Balogh András, rá egy évre Vajda Ernő és Devecseri Gábor, Kapocsy György pedig 2009-ben publikált hasonló köteteket. Ezek azonban nem versenytársai egymásnak. Egyrészt azért nem, mert már nem kaphatók, másrészt pedig folytonos a változás: a dokumentált fák egy része elpusztul, s mindig születnek újak. S ami szintén fontos, mindegyikünknek más a szemlélete, máshonnan közelítünk.
Pósfai Györggyel A Nagy Fafilmben (rendezte: Molnár Attila Dávid) is találkozhatunk
• Amikor elkezdted fényképezni a fákat, már egyértelmű volt, hogy album lesz belőle?
Egyáltalán nem. Egy ideig csak gyűjtöttem az anyagot. Ha elutaztam az ország valamelyik szegletébe egy téma miatt, előtte megnéztem, van-e nevezetes fa a közelében. S ha volt, felkerestem. S persze mentem csak a fák kedvéért is. 2024 májusára gyűlt össze annyi anyagom, amely már megérett egy kiállításra. Badacsonyörsön, a Folly Arborétumban mutattam be a fotográfiáimat, amelyet Pósfai György nyitott meg.
• Ezek szerint nincs kettőtök között rivalizálás…
Erről szó sincs. Pósfai György a nagy fák „pápája”, vitathatatlan szaktekintély. Azért sem vagyunk riválisok, mert máshonnan közelítjük a témát. Ő a számok embere. Ha értesítést kap arról, hogy egy fa elér egy bizonyos törzskörméretet, minden esetben saját maga kimegy, ellenőrzi azt – ez az egy kéz-elv – és ha a hír igaznak bizonyult, felveszi az általa alapított honlapra, megjelölve a hírt hozó személyt. Számomra viszont
a nagyság mellett szempont az is, hogy a fa jól fényképezhető legyen, s érdekel a viszonyulása a környezetéhez, az emberhez is.
Ezért is kerülhetett bele a kötetembe például a képes fa, vagyis olyan fa, amelyhez valakinek a vallási élménye kötődik, s azt egy szentképpel ki is fejezte. Az ilyesmi Pósfai érdeklődési körén kívül esik.
• Embert viszont nem ábrázolsz a kötetedben – kivéve a hátsó borítót takaró szelvényt, ahol az ötvöskónyi hárs belsejénél állsz.
Többen is szóvá tették ugyanezt, de az említett okok miatt – hogy „csak” része vagyunk a természetnek, s nélkülünk is létezhet –, úgy döntöttem, hogy ember nem szerepel a kötetben. Ember alkotta tárgy, például épület, jármű viszont igen, a viszonyításhoz, hogy a fa nagyságáról fogalmunk legyen, ennyi is elég lehet.
Kállai Márton az ötvöskónyi hárs belsejében
• Szempont volt a válogatásnál a fa életkora?
Nem kizárólagos szempont, de mivel matuzsálemek szerepelnek a kötetben, óhatatlan, hogy a nagy fák egyben idősek is. Fordítva viszont egyáltalán nem biztos, hogy igaz a tétel. Egyes kutatók szerint
az ország legidősebb fái a Mecsek lejtőin található bükkök lehetnek,
amelyek sokat küzdenek a túlélésért, s megközelíthetetlenségük miatt az ember sosem háborgatta őket.
• Sok legendát hall az ember egyes fákról. Az a legkevesebb, hogy Mátyás is alatta pihent meg, de van, amelyikhez Árpád apánk is odakötötte a lovát…
Nem célom a mítoszok cáfolata, s azt is tudom, hogy a mostani, bizonyításra épülő korunkat a valóság más megközelítése, érzésekre, érzelmekre hagyatkozó korok előzték meg. Az azonban bizonyos, hogy ezek nem többek legendáknál. Nemcsak azért, mert a szájhagyományon kívül nincs más „bizonyíték” rá, de azért is, mert kutatók szerint
a fák a mi viszonylag még mindig szélsőséges, kontinentális időjárási viszonyaink közepette ötszáz évnél nemigen élnek tovább.
• A zsennyei ,,ezeréves” tölgy tehát…
…minden bizonnyal nem több néhány száz évesnél. Egyébként honnan tudjuk egészen bizonyosan, hogy hány éves egy fa? Már az általános iskolában is tanultunk a fák évgyűrűiről. Elvileg tehát nem kellene mást tennünk, csak ezeket megszámolni. De hogyan, hiszen ezért nyilvánvalóan nem fogjuk kivágni. Amikor pedig elpusztul és kidől, a közepe jellemzően üreges, tehát az évgyűrűk már elenyésztek. Pósfai György emlékezetem szerint egyetlen fán sem tudott kétszáznegyven évgyűrűnél többet összeszámolni.
A zsennyei "ezeréves" kocsányos tölgy mosolya
• Csak vannak ennél idősebb fáink…
Vannak, hogyne, például a már említett ötvöskónyi hárs már az 1896-os millenniumi kiállításon, vagyis százharminc éve is hatalmas faként szerepelt. Mivel korábbi feljegyzést nem ismerünk róla, a korát csak tippelni tudjuk. Vannak azonban olyan fák, amelyeknek a legendái egyértelműen cáfolhatók. Ilyen például a Lánchíd pesti hídfőjénél álló akác, amely szintén szerepel a kötetben. Ez kinézete ellenére nem csupán azért nem lehet sok száz éves, mert az akác csak a XVIII. században került az országba, hanem azért sem, mert a helyén állt az a domb, amelyre Ferenc József a koronázását követően felugratott, és kardjával négyfelé suhintva tett jelképesen ígéretet az ország védelmére. A másik legendás helyünk a Margit-sziget. A mostani platánok döntő többségének kora nem éri el a kétszáz évet, ugyanis ahogy arra Szél Győző, szintén neves dendromán felhívta a figyelmemet,
az 1838-as árvíz alkalmával a jég itt torlódott fel, s szinte leborotválta az akkori erdőt.
• A könyvben arborétumokban nevelkedő sok szép fa is megcsodálható.
Ezek valóban impozáns méretűek, de nem feltétlenül korosak. Az arborétumokat jórészt a XIX. században telepítették, s számos egzotikus fajt is megcsodálhatunk bennük. Ehhez azonban nemcsak Amerikát kellett felfedezni, hanem a megfelelő gyorsaságú közlekedésnek is ki kellett alakulnia ahhoz, hogy a facsemeték túléljék a hosszú utat. A legszebb, legnagyobb arborétumunk a szarvasi. Itt a Körös elterelését követően több nagy fát át kellett telepíteni, ami csak különleges emelőtechnológia segítségével volt lehetséges, hiszen a fa hatalmas földlabdával került mostani helyére.
• Feltűnő, hogy a Pilisből egyetlen fa sem szerepel a kötetben.
Ennek az az oka, hogy tudomásunk szerint ott nincsenek rekorder fák. Történelmünk során a Pilisben olyan intenzív volt az erdőgazdálkodás, hogy a fák nem tudták megérni a sok száz éves kort.
• Az érem másik oldala Somogy, ahonnan viszont annál több fa került be az albumba.
Igen, ez a „fázók” egyik legkedvesebb megyéje. Vízzel átszőtt helyein sok rekorder fa éli háborítatlan életét. Mellette még Zalát és a hegyeinket kell megemlítenem, illetve található még néhány fa a kötetben az Alföldről is.
• A kiadvány érdekessége, hogy nem csupán képeket tartalmaz, hanem írásokat is, neves szerzők fákhoz fűződő kapcsolatukról vallanak.
Tudatosan úgy válogattam össze a szerzőket, s kértem fel őket, hogy tudtam, mindegyikük megközelítése más és más. Ami mégis összeköti őket, az a fák szeretete. A már többször említett Pósfai György arról ír, miként alakult ki a „fázás” szenvedélye, és az miként működik. A számos rekorder fát „felfedező” Szél Győző tudományos oldalról közelít, akárcsak Aszalós Réka ökológus, aki ugyanakkor a fákkal való személyes kapcsolatát is megosztja velünk, hasonlóan ifjabb Vitray Tamás biológushoz, Boldizsár Ildikó mesekutató pedig írásával azokba
a mitikus időkbe vezet minket, amikor a fában az ember még nem elsősorban gazdasági hasznot keresett.
Háy János és Lackfi János pedig irodalmi értékű művekkel ábrázolják fákhoz fűződő viszonyukat.
• Megjelent a kötet, de az alkotó, gondolom, nem teszi le a fényképezőgépét…
A megjelenése óta eltelt rövid időben már többen jelezték az ország különböző részeiről, hogy az ő falujuk határában is van ám olyan fa, amelyet mindenképpen fel kell keresnem. A munka tehát folytatódik, s ha újabb kötetben nem gondolkodom is, egy-egy fáért bizonyosan útra kelek. Egyre inkább érzem, hogy a fák az életem részévé váltak.
