A rendszerváltás óta eltelt harminc év nem volt elegendő ahhoz, hogy a műemlékvédelem újra megtalálja az azt megillető helyet a magyar kultúrában. Az a magyar műemlékvédelem tűnt el e közelmúlt viharaiban, amelyet komoly európai elismerés övezett. Előbb gyakorlatát, módszertanát, sőt még szervezeti felépítését is több ország vette alapul. Ma csodáljuk Szlovákiát, ahol a nagyrészt tőlünk átvett módszertanhoz hatásos támogatási rendszer is kapcsolódott. Az eredményt az azóta eltelt majd két évtizedes gyakorlat látványos sikerei igazolják. Eközben nálunk az állandó átszervezésekkel fokozatosan háttérbe szorított Műemlékvédelmi Hivatal egyszer csak eltűnt, mint a kipergő homok, amit kacagva öntöget a kisgyermek egyik kezéből a másikba.

A rendszerváltással együtt járó óriási lehetőségek és megjelenő erők minden kedvező és kedvezőtlen következménye ránk zúdult. Természetes, hogy át kellett sok mindennek alakulnia. A felgyorsult világban, a megváltozott körülmények között egyre kíméletlenebbül bánunk hajdan volt vagy a közvetlen előttünk lévő korok által létrehozott értékekkel. Egyre több minden került veszélybe, vagy esik ma is áldozatul. Jogilag műemléki védelemben csak a törvényesen műemléknek nyilvánított érték részesül. A társadalomnak azonban az lenne az érdeke, hogy minden értékét meg tudja védeni! Minden kor valamennyi meghatározó eleméből illenék az utókor számára is látható, érthető és értékelhető emléket megtartanunk a maga megismerhető, kutatható valóságában. A műemlékvédelemnek az is fontos feladata, hogy felhívja a figyelmet az újabb értékekre és azok korszerű hasznosításának és megőrzésének módjára, valamint az értékeinkre leselkedő újabb veszélyekre.

Amikor 1992-ben építéshatósági feladatkört osztottak a hivatalra – az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (1992–2001), amely korábban Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség (1957–1992), utóbb pedig Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (2001–2012) névre hallgatott –, többen adtak hangot aggodalmuknak, hogy az attól teljesen idegen környezetvédelmi, tűzvédelmi, közlekedési, vízjogi, bányakapitánysági stb., az építtetőket korlátozó-akadályozó követelményeket annak rovására fogják írni.

A műemlékvédelem azután végleg fekete báránnyá lett, mert sikerei és eredményei soha nem kaptak akkora hírverést, mint egy-két valóban sajnálatos, rossz döntés.

Utóbb a műemlékvédelem intézményére a tőle teljesen független múzeumi-régészeti vélemény mérte az utolsó döfést. Azóta kiesett több mint egy teljes évtized. Ennyi idő elég ahhoz, hogy az enyészet épületeket romba döntsön, egy intézménynek nyoma se maradjon. Amit ugaron hagynak, azt felveri a gyom.

Kívülállóknak talán nem is tűnik fel, hogy műemlékvédelmen ma már csak műemléki helyreállítást értünk. A nagyközönség számára a helyreállítás jelenti az érzékenységi küszöböt, azt látja mindenki. Sok évtizedes lemaradását csökkentette az ország a tiszteletre érdemes kastély- és várprogrammal, korábban elhanyagolt legjelentősebb emlékeink helyreállításával. A 2017 óta a Népi Építészeti Program soha nem volt lehetőséget nyújt védett népi építészetünk megújítására. Ugyanakkor a csaknem 13 000, ezeken túl nyilvántartásba vett műemlékünk szintén megérdemelné az előbbiekhez fogható támogatást (hasonló adottságú országokban háromszor annyi nyilvántartott műemlék létezik, mint nálunk).

A befektető, a politikus, az építész vagy a művészettörténész saját szemléletének indulatával értékeli az egyes helyreállítás eredményét, ami végső soron jelen kulturális helyzetünknek is a tükre. Eközben fel sem tűnik, hogy mi már nem is foglalkozunk a más országokban a kultúra részeként jegyzett klasszikus műemlékvédelemmel, amit Wesselényi Garay Andor is szóvá tett az Országút 3. számában. Sokszínű rétegeinek szükségére nálunk már csak utalások lelhetők fel. Az elmúlt időszak alatt teljes generációk maradtak ki, a később csatlakozó fiatalok már csak a sorvadó intézmény maradványaiban ismerhették meg az aktuális részfeladatokat. Műemlékvédelmi képzést egyetlen egyetem sem nyújt. A fiatal építész, restaurátor, régész, statikus és egyéb szakemberek tapasztalt kollégák mellett sajátították el e sokrétű szakterület elméletét és gyakorlatát hosszú évek során. Intézmény hiányában ez a lehetőség sajnos megszűnt. Az ösztönző rendszer a fiatalok mobilitását támogatja, miközben ez a terület a végzést követő legalább öt-tíz éves gyakorlati képzést kíván meg.

A komplex, országos intézmény megszűntével a szakember-utánpótlás jelenleg nem biztosítható. Félrevitte az értelmezést a kulturális örökség fogalmának idegen nyelvből való átvétele is. 2012-re odáig jutottunk, hogy Hamiltonék Forma 1-es ruhájának kalocsai hímzéssel való díszítését is kulturális örökségünk sikerének jegyeztük!

A műemléki helyreállítás, a botrányosnak tartott vagy ünnepelt megújulás-újjáépítés a műemlékvédelem számos kiterjedt szakterületén alapul.

Arról azonban már rég nem szól a vita, hogy adott helyreállítás szakszerűségének biztosításához milyen tudományos, kutatói háttér, milyen felkészültség, adattár, partnerség szükséges, vagyis mi mindent kell vagy kellene a szakterületnek, az egységes tudományos szellemiséget képviselő intézménynek föllelnie.

 (Az örvendetes fejlemény, hogy hosszú hányattatás és sokszori költözés után az MMA keretei között újra kutathatóvá vált az Építészeti Múzeum és Dokumentációs Központ anyaga, ahova az OMF felbecsülhetetlen értékű tervtára és fotótára is bekerült.)

A klasszikus műemlékvédelemben a tudományos kutatás (adattárakkal, dokumentációs háttérrel), a szakmai partnerség és a társadalmi kapcsolatok közös halmazának egy kis részében található a műemlék-helyreállítás fizikai világa. De bármihez nyúlunk, ismerni illenék az adott hely, épület értékeit, történeti előzményeit. Országos topográfia, megfelelő nyilvántartás, adattárak, régi technikák és mesterségek szaktudásának őrzése, az ismeretek átadása, a nevelés, a kutatás, a szaklaboratóriumok és hasonlók nélkül szakszerű műemlék-helyreállítás aligha történhet. Márpedig az építész, restaurátor, régész, geológus, művészettörténész és sok más partner gyakorlati képzése és kitanítása is részét képezné a műemlékvédelemnek. A vitázók legtöbbje nem is tudja már, hogy a műemlékvédelemnek mi a célja és feladata, és azt hogyan kellene a nagy egészen belül, részterületeit összehangolva, eredményesen szolgálni! Csak megfelelő mélységű tudományos szemléletet képviselő, országos intézmény lehet képes meglévő értékeink számbavételére, kutatására, nyilvántartására és egységes kezelésére. A világon egyedül nekünk nincs jelenleg műemlékvédelmi szervezetünk.

A műemlékvédelem a tudós szakismereten túl mindenki közös ügye, az erre való igényt kulturális kötődésünknek kellene biztosítania. A közösségek, az egyén oktatásának, nevelésének segítése elengedhetetlen annak érdekében, hogy saját kultúráját, kulturális örökségét értse, becsülje és megbecsülje.

A tulajdonostól, az épület kezelőjétől sem várható el minden szakértelem, segítségre szorul épülete szakszerű fenntartásában. Még egy járdát is lehet rosszul építeni, úgy, hogy attól felnedvesednek a falak. Segítségre lehet szükség akkor is, ha például egy leomló vakolat alól egy kőkeret darabja bújik elő. Intézmény hiányában még jó szándék esetén sincs mentor vagy műemlékes partner, akihez fordulni lehetne.

A tulajdonos, a kezelő magára marad gondjával, csak a számára követhetetlen, túl bonyolult jogszabályban szerepel kötelessége. A műemléki értékek feltárásához, karbantartásához, helyreállításához szakmai segítség, megfelelő támogatás, ösztönzőrendszer, adókedvezmény vagy bármi támogatás lenne szükséges, hiszen az értékek védelme közös ügyünk. Ha érdekeltté válik a tulajdonos, érzi, hogy a társadalom elvárásaihoz nemcsak kötelezettség, hanem lehetőség is társul.

Az idő haladtával természetesen fellépő újabb veszélyek más irányelveket, módszereket kívánnak, amelyek célja az új értékek felismerése, szakszerű megőrzése, helyreállítása és az értékmentés. Az egyáltalán nem ismert, viszont annál inkább pocskondiázott műemlékvédelmi karták nem jogszabályok. Ezek a dokumentumok (lásd Román András és Fejérdy Tamás [szerk.]: Karták könyve. Budapest, ICOMOS, 2011) etikai elveken alapuló szemléletet közvetítenek értékeink megőrzésének jobb lehetősége érdekében; az egyes emlék, a környezet, a településszintű értékvédelem, a kezelés, a technikai kérdésektől a hitelességig, a fenntartáson át a turizmus, a nevelés, az oktatás kérdéséig minden az értékeinkre hatással lévő elvvel és gyakorlati feladatkörrel foglalkoznak. Ismeretlenül is nagyon népszerű ezekre hivatkozni. Kevesebben olvasták, még kevesebben értették meg sorait.

Aki „kartákkal hadonászó” műemlékeseket emleget, annak alighanem az e dokumentumokban is megjelenő, alapvető etikai elvek idegenek.

Ebben a felgyorsult világban ma itt állunk sokszor „tele pénzzel” és környezetünket is átrendező tenni akarással, miközben a műemlékvédelem nagy egészéből csak egyes épületek helyreállítására korlátozódik figyelmünk. Természetesen nem lehet mindent megőrizni, de az értéknek az újba is be kell tudnia épülni, ami rangot ad a megújulásnak, sőt, így válik  képviselőjévé a történeti kontinuitásnak. A szabad piacon az építészeknek nőtt meg a szerepe (és felelőssége), ők kapták meg, jogosan, a feladatot, hogy régi épületekkel is foglalkozzanak. Ez nem is lenne baj, ha kellő érzékenységgel, tisztelettel viszonyulnának a környezethez, az újabb feladathoz.

A műemlékvédelemről hallani a kinyilatkozást: doktriner szakma. Ha az, akkor a festészet, a szobrászat nemkülönben az, mert a szín, a fény, az anyag törvényszerűségeit követi. Építeni csak a történeti előzmények és a környezet látszó vagy feltárandó összefüggéseinek megismerése után, értékeinek tudatában illenék. Az építészet tekintetében a hely adottságait, a környezethez való illeszkedés és alkalmazkodás, az értékmentés etikai követelményét nem lehet lesöpörni fejlődésnek beállított, csak az építők-fejlesztők hasznát szolgáló telekhatár közé szorított „gazdaságos” építéssel. A gazdasági vállalkozás eredményessége mellett miért nem jelenik meg értékalkotóként a közösségi kulturális „profit” is? A műemlékekkel leghamarabb találkozó és sorsukat meghatározó számos építész érzéketlensége is azt tanúsítja, hogy az oktatásában háttérbe szorult az építészettörténet, a történeti korok építészetének gondolatvilága, a környezetelemzés, a történeti alaktan és egyebek. Már „nincs is szükség” az építészettörténet oktatására, mert a múltnak is megváltozott tudatunkban a szerepe. Bátran elhomályosíthatja a tényeket a közösségi élményt jelentő, alakítható közös emlékezet, és ezért a tudományhoz való viszonyunk is viszonylagossá válhat. Sok helyen úgy is építésszé lehet lenni, hogy műemlékvédelmet nem is kellett tanulni. Emiatt legtöbbször nem is az építészet és a műemlékvédelem elvi vitájáról van szó, mert addig el sem lehet jutni.

Minden kor alkotott értéket, amely múltunk hiteles kulturális tárgyi emléke, ahogy történelmünkből sem lehet korokat kitörölni. Annak minden korszaka együtt alkotja múltunkat, még akkor is, ha annak voltak pozitív és negatív időszakai. Az épületeknek, a településeknek is megvan a kora, korszaka, a maga történelme, ami együttesen hiteles dokumentuma történelmünknek, kultúránknak. Ha épületeinkből, településeinkből korok, korszakok tűnnek el, történelmünk is hamissá válik, és ez szakmai segítség és felügyelet nélkül könnyen elő is fordul. Egyetlen önmagát becsülő kulturált társadalom sem nélkülözheti saját felkészült műemlékvédelmi intézményét, mert a társadalom harmóniája megkívánja értékeinek kezelését, őrzését. Reméljük, a lassan előtörő kezdeményezések kedvező tapasztalatai bizonyítják, hogy nemzetünk jövőjéért múltunk emlékeinek hiteles megőrzésével tehetünk a legtöbbet.

„A háború kegyetlen kártevése éppen abban áll, hogy megismételhetetlen értékeket pusztít el emberéletben, műalkotásban, történeti értékben egyaránt – írta annak idején Dercsényi Dezső. – Alighanem helytelen lenne azt szuggerálni magunknak, hogy ezek a szellemi értékek pótolhatók. Ezzel csak a háború borzalmának tudatát csökkentenénk.”

Megismételhetetlen értékeket nem csak háború pusztít.

 

/Indulókép: Az Üllői úti Heinrich-ház Forrás: Józsefváros.hu/