Szükségem volt egy közönséges kockás iskolai füzetre, és amikor megláttam egy kis hagyományosnak tűnő papírboltot, bementem. Fiatal filippínó hölgy állt a pult mögött, kérésemre odaadta a füzetet. Amikor azonban fizetni akartam, a másik pulthoz, a tulajdonoshoz irányított. Nagyon idős, szikkadt sárgás bőrű, kiálló járomcsontú kínai bácsika ült ott egy magas széken, afféle trónon, ahonnan belátta egész birodalmát. A tulajdonos! Ismerősnek tűnt a nézése – hogy lehet ez, hiszen csak nemrég érkeztem ide? Mintha gyermekkoromból tekintett volna rám ez az arc. Megvan, Epstein bácsi nézett így mindig, akinek a hetedik kerületi utcánkban „maszek” zöldségesboltja volt. Számomra tekintély volt a holokauszt-túlélő idős úr, hiszen akkor mentünk hozzá vásárolni, ha ünnepek következtek, vagy vendéget vártunk. Ő volt maga a „kapitalizmus”, és valóban, a „magánszektorban” mindig szebb gyümölcsök voltak, mint az „állami” zöldségesben. Ezt a pillantást, az üzletet komolyan vevő, másoknál jobb árut beszerző, a kuncsaftot meggyőző tekintetet láttam a cebui kínai bácsinál is.
Cebu kis kínai üzletei ma is vonzanak. Például az előbbinél nagyobb, mégis kiskereskedésnek számító egyik bolt, a tipikusan unalmas angol nevet viselő, mégis hamisítatlan kínai üzletben a helyiség közepén magas emelvényre épített, légkondicionált üvegkalitkában ül a tulajdonos, aki drótpályákon repülő bádogdobozkák segítségével tartja a kapcsolatot a vevőket kiszolgáló eladókkal, akiknél nincs pénz. Ha vettem valamit, az eladó beleteszi a számlát és a tőlem kapott pénzt a bádogdobozba, azt a drótpályán felgördíti a tulajdonoshoz, aki visszaküldi a nyugtát, hogy megkaphassam az árut.
Sok „őshonos” kínai kereskedőcsalád él Cebuban, akik között már a XVIII. században annyian voltak katolikusok, hogy saját templomot emeltek. Azonban ezt a XIX. század végén lebontották, állítólag rasszista megfontolásból. A XX. század közepe óta ismét van kínai plébánia, melyet a jezsuiták vezetnek.
Ma már a kínai kommunista hatalomátvétel elől menekült kínaiak vannak többségben, akik egykor nagyon szegényen érkeztek ide, mára azonban már az ő kezükben összpontosul a cebui ipar nyolcvan százaléka, és nagy a társadalmi befolyásuk is.
A cebui kínaiak között vannak „régi gazdagok”, illetve „újgazdagok”. Például a University of Cebu ötvenezer hallgatóját és oktatóját magántulajdonosként menedzselő Augusto Go olyan régi családba tartozik, mely a XIX. és XX. század fordulóján menekült el Kínából – a szegénység elől! A cebui Kínai Múzeumban megtekinthető a történetük. Ilyen az egyik leggazdagabb cebui család, az Ong Kin King dinasztia is, akiket közelebbről is sikerült megismernem, amikor a pécsi testvéregyetemünk professzorát, Kertész Andrást láttuk vendégül egy építészeti alkotóhéten, mely ennek a családnak tulajdonában álló régi, díszes raktárépület újrahasznosításával foglalkozott. Ritka megtiszteltetésben volt részem, amikor Ong Kin Kingék elvittek a kívülről ugyan szerénynek tűnő, ám belül minden kényelemmel felszerelt palotájukba. Ők bizony lenézik az előkelősködő, procc „újgazdagokat”, akik szintén főleg kínaiak.
Cebui verbita egyetemünk nagyon sok hallgatója kínai, hiszen ők tudják megfizetni a magas tandíjat. „Hagyományos kínai családból származom, ahol otthon nagy a fegyelem. Már gyermekkorunkban munkára fognak, de nem a szegénység miatt, hanem mert nekünk kell vezetni majd a családi vállalkozást. Aki nem tud engedelmeskedni, nem fog tudni parancsolni sem, mert nem tudja, mi követelhető meg” – magyarázta nekem egy hallgató. Régen külön iskolákba jártak a kínai származású gyerekek, így a fegyelmezettségre nevelés biztosított volt egészen a felnőttkorig, amikor szintén így nevelkedett kínai házastársat választottak. Ez ma már alig lehetséges. A kínai iskolákba pedig már a nem „igazi” kínaiak is küldik a gyermekeiket – fegyelmet tanulni. (Bár, ahogy a cebuiak tréfás-komolyan felteszik a kérdést: van-e egyáltalán olyan ember Cebuban, akibe nem szorult egy kis kínai vér? Legfeljebb nem tud róla. Vagy nem akarja bevallani…) És a cebui kínai fiatalok elől sem lehet eltitkolni a vidám, spontán, a szegénység ellenére is gondtalannak tűnő életet, ami a lakosság többségére jellemző. Ha a kínaiak visszatelepülnének Cebuból az „őshazába”, hihetetlen űrt hagynának
maguk után.
